A szobor mögül kukucskálok ki. Sehol senki, egy árva pisszenést sem lehet hallani. Óvatosan kilépek a rejtekhelyem mögül. Lábamba beleáll a görcs, de most ez nem érdekel. Botladozva sietek. Mindegy, hogy hova, csak el innen. Messzire, olyan messzire, amilyen messzire csak lehet.
Folyosókon fordulok be, s remegek az idegességtől. Ha elkapnak végem van.
Néha megállok fülelni, s figyelek, hogy közeleg-e valaki. Nagyon rémült vagyok. Halálosan rettegek.
Mit tettem? Ezért a fejemet fogják követelni az emberek.
Már nincs messze a bejárat. Lépteimet megszaporítom, s lassan már rohanok. Nem gondolkozok, csak menekülök, mint az állatok.
Kettesével ugrom át a márványlépcső fokait. Nincs messzire! Megmenekülhetek!
Szívem vadul ver, s elönt a remény, hogy nem fognak elkapni.
Már az előcsarnokon rohanok keresztül, amikor lefékezek. Ott állnak. Aurorok. Mögöttem az iskola diákjai kivont pálcákkal, előttük a tanárok.
- Jada Cruor, letartóztatom szándékosan elkövetett emberölés vádjával. Kérem, jöjjön velünk a Mágiaügyi Minisztériumba – mondja egy alacsony, barna hajú, sebhelyes arcú férfi. Orrából hiányzik egy darab.
Dacosan felkapom a fejem, s szembe nézek a férfival.
- Szóval meghalt? Megérdemelte – mondom.
- Ne nehezítse a helyzetét, kisasszony – mondja, s közelebb lép. Én viszont eggyel hátrébb.
- Kérem, Mordon. Hallgassuk meg őt is – hallom magam mögött Dumbledore hangját.
- Sajnálom, uram, de ez most nem lehetséges. Előbb a Minisztériumba kell vinnünk tárgyalásra. Túl nagy bűnt követett el.
- Én viszont addig nem engedem el, amíg meg nem hallgattam! - csattan fel az igazgató.
Szembefordulok vele, s egy olyan Dumbledore-t látok, akit még sohasem. Szemei villámlanak, s egész megjelenése fenyegetést tükröz.
- Gyere, Jada – int felém kezével.
- Ne tegye – emeli fel a pálcáját az auror.
Felmérem a terepet. Nem tudok a szabadba menekülni, hiszen elállják az utam. Fel a márványlépcsőn sem, hisz ott is állnak. A pince csapda. Onnan nincs kiút. A konyha felé sincs.
Felsóhajtok, s teljesen szembefordulok a diákokkal. Rémülten hőkölnek hátra. Tudom miért. Arcom fekete a rászáradt vértől. Ittam. Mindet kiszívtam.
Nincs más megoldás, vissza oda ahonnan jöttem.
Elmosolyodok.
- Nem Dumbledore professzor, nem fogok beszélni. Soha nem fognak elkapni. Senki sem. Ha választ akar, keressék meg Nefariust – mondom, de még nem teszek semmit.
- Nefariust? - értetlenkedik McGalagony – Hogy kerül ő a képbe?
- Mégis mit gondol, tanárnő? - kérdezem, de nem várok választ. Én sem folytatom tovább. Elmosolyodok. Lily Evans felsikolt. Malfoy szeme elkerekedik, Lupin rémülten néz rám. Az a mogyoróbarna tekintet... Csalódottságot tükröz. Megértem.
Mosolygok, pedig nincs miért. Az életem összeomlott, mint egy kártyavár, amit egy kisebb szellő is elpusztíthat.
Aztán már nem mosolygok, csak vicsorgok, s nyelvemmel végignyalok a fogsoromon. Szemfogaim hatalmasok, s pengeélesek.
Futok. Visz a lábam előre. Gyors vagyok, Körülöttem minden elmosódik.
Hangok. Sikoltás, rémület. Azt hiszik, támadok. Pedig csak menekülök.
Már a márványlépcső tetején állok. Mellettem becsapódik egy átok a padlóba. Visszanézek. Az aurorok közelednek futva.
Megint elrohanok. Pár másodperc múlva már a harmadikon találom magam. Csönd... Körülöttem csak csönd...


Csönd volt mindenfele, amikor a harmadikon mentem büntetőmunkára, mivel az összes diák a nagyteremben vacsorázott. Én meg üresen korgó gyomorral caplattam McGalagony irodája felé. Nem sokára megérkeztem. Nem sok kedvem volt bemenni, inkább a klubhelyiségben töltöttem volna a péntek estémet a jó meleg kandalló előtt, kezemben egy bögre...
- Mit álldogál itt, Cruor? Menjen befelé! - hallottam a házvezetőnk hangját. Az irodája felé masírozott.
Mint rendes kislány, szót fogadtam, s bementem. Katonás rend fogadott. Mögötte nagyot csattant az ajtó.
- Nem tudok mit kezdeni magával, kisasszony. Olyan, mint az a négyes – mondta miközben leült az asztalához.
- Az a négyes? - kérdeztem.
- Black, Potter, Pettigrew és Lupin – sóhajtott föl fáradtan McGalagony.
- Lupin? Hisz ő prefektus.
- De ez nem gátolja abban, hogy felkavarja a Roxfortot. Na, lássuk a büntetését – mondta, majd felállt az asztaltól, egy kartotékszekrényhez lépett, s kivett belőle két toronymagas papírhegyet.
- Nos, tessék – csapta le őket elém. - Az egész össze van keveredve. Válogassa szét ABC sorrendbe, évszámok szerint! Nekem most el kell mennem. Valószínűleg reggelig nem is érek vissza. Addig nem távozhat, amíg nem végzett vele! És tudni fogom, ha a parancsomnak ellenszegül!
Fel sem ébredtem elképedésemből, már nem is volt a szobában. Mi az, hogy tudni fogja, ha hamarabb elmegyek?! Vén boszorkány...
Mindenféle szitkokat küldtem magamban a tanárnő fejére, de aztán magam elé húztam az egyik papírtornyot, s munkához láttam. Nem sok időre álltam meg, csak annyira, hogy megnézzem mennyi lehet az idő, vagy, hogy egy pohár vizet igyak.
Éjfél körül járhatott az idő, amikor végeztem. Szemeim majdnem leragadtak, már ahhoz is alig volt erőm, hogy felálljak az asztaltól.
A folyosókat sötétség fedte, csak néhány fáklya világította meg a falakat. Kísérteties volt elnyúló árnyékom, s lépteim visszhangja. Már vártam, hogy az egyik sarkon egy szörnyeteg tűnjön fel. Bár, másoknak én voltam a szörnyeteg.
Éppen befordultam, amikor egy cincogáshoz hasonlító sikoltás hagyta el a számat. A folyosó közepén egy világító szempár nézett velem szembe. Nem ijedtem volna meg tőle, ha nem a szörnyeken járt volna az eszem. Aztán észbe kaptam. Hisz ez csakis Frics macskája lehet, az a bizonyos Mrs. Norris!
Lassan kezdtem a hátrálni, a macska meg csak közeledett. Aztán meghallottam a csoszogó lépteket. Ez Frics lenne?
Itt volt az ideje szaladni. Hallottam már pár dolgot az öreg gondnokról és első találkozásunk sem volt valami szívderítő.
Megfordultam, hogy fussak, de valami az utamat állta. Szépen visszapattantam róla, s majdnem a padlón ülve végeztem.
- Lumos! - hallottam egy hangot.
Dirus állt előttem. Ezen a héten még nem is láttam.
- Á, Jada! - mosolyodott el vidáman. - Mit keresel te itt, éjfél után? Ezért pontot kéne levonjak tőled.
- McGalagony professzornál voltam büntetőmunkán, uram. Most végeztem – mondtam, s idegesen néztem a hátam mögé. A macska még mindig nem tágított.
- Értem – bólintott Dirus, majd ő is észrevette a macskát. - Jobb lenne, ha sietnél a klubhelyiségbe, mielőtt Frics ideérne. Nem jó ilyenkor találkozni vele. Tapasztalatból mondom.
Bólintottam, de mielőtt elindulhattam volna, meghallottuk a rekedt hangot.
- Most végre elkapok egyet! Úgy repül majd innen, hogy öröm lesz nézni. Ügyes vagy, kiscicám... Á, Dirus professzor – érkezett meg a gondnok. Hangjába öröm vegyült – Szóval, elkapta. Egy szabályszegő...
- Nem, Frics úr, téved. Miss Cruor nálam volt büntetőmunkán. Éppen visszakísérem a klubhelyiségbe. Egy új tanuló könnyen eltévedhet ebben a nagy kastélyban, főleg éjszaka.
- De... de... éjszaka... nem... - nyögte Frics, s arca megnyúlt. Látszott rajta, hogy egy világ dőlt össze benne azzal, hogy nem rúgathat ki.
- Gyerünk, Jada, menjünk – lökött hátba a tanár, majd az elképedt Fricset hátrahagyva a Griffendél klubhelyisége felé indultunk.
- Köszönöm, uram – mondtam, mikor már hallótávolságon kívülre értünk.
- Ugyan már, nincs mit. Én is voltam diák, tudom milyen Frics. Kíváncsi vagyok mikor megy majd nyugdíjba.
- Soha – jelentettem ki. - Még halála után is a diákok után fog rohangálni.
Dirus vidáman felkacagott.
- Igen, ezt el tudom képzelni. Frics mindannyiunkat túl fog élni. Még halálában is.
Nem szóltam semmit. Már nem hallottam a szavait. Nem hagyott nyugodni valami.
- A tanár úr nem fél?
- Mitől kéne? - nézett rám értetlenkedve.
- Hát tőlem – hajtottam le a fejem.
- Nem, nem félek. Mivel nincs rá okom. Te nem olyan vagy, mint a vámpírok nagy része. Te egyedi vagy.
- Köszönöm – mondtam megint, kissé elpirulva, majd meg is érkeztünk a Dáma portréjához.
- Hát te meg hol csavarogtál? - ripakodott rám a Rózsaszín Bálna. Ez a jelző jobban illett rá. - Csak nem valami rosszat tettél?
- Nem, kedves Dáma, erről szó sincs – mondta mézes-mázos hangon Dirus.
- Ó, hát Maga is itt van, kedves Dirus? Régen láttam - mosolyodott el a portré, majd a ruháját kezdte igazgatni. Nem teljesen normális ez a nő...
- Tökös derelye – mondtam gyorsan a jelszót, mielőtt a Bálna elkezdett volna Dirusnak ömlengeni.
- Jól van, jól van, menj csak – mondta, s feltárult előttem a klubhelyiség.
- Jó éjt, tanár úr! - mondtam, miközben bemásztam a portré lyukon. A választ már nem hallottam, mert a Dáma becsukódott mögöttem.
Jó kedvem lett. Soha nem hittem volna, hogy egy tanár ilyen jó fej lehet. Még be sem köpött, sőt inkább kimentett. Le voltam nyűgözve.
Nem is figyeltem semerre sem, annyira lefoglaltak a gondolataim, amikben Dirust kitüntettem a legjobb tanár címmel, amikor hasra vágódtam. Megbotlottam egy puha, de mégis kemény hátizsákban. Csak az volt a furcsa, hogy a hátizsák nyögött is hozzá. De hát végül is egy varázsló iskolában voltam, miért ne lehetnének ott nyögdécselő táskák.
- Francba, ki hagyta ezt itt? - nyögtem miközben feltápászkodtam a földről.
- Mit ki hagyott itt? - kérdezett vissza a táska. Olyan gyorsan fordítottam a fejem a hang irányába, hogy beleroppant a nyakam. Sziszegve kaptam a tarkómhoz, majd kicsit eltátottam a szám. Lupin állt négykézláb velem szemben. Fejét az egyik fotel alól húzta ki. Barna hajába porcicák ragadtak.
- Egy táskát. Azt hiszem felbuktam benne.
- Ja, az nem táska volt.
- Hanem?
- Én – mondta, s fejét visszadugta a fotel alá.
- Te? - álltam fel a padlóról, s ültem bele a fotelba, ami alatt Lupin bujkált – Miért hasalsz te a földön, hogy mindenki felbukjon benned?
- Először is bocsánatot kérhetnél, ugyanis eléggé fájt, mert meg is rúgtál – morogta a fotel alól.
- Bocsánat – sóhajtottam fel. - Nos? Mit csinálsz?
- Keresem a prefektusi jelvényem. Valahol elhagytam. Csak azt nem tudom, hol.
- Kérj másikat – vontam fel a vállamat. Persze nem feledkeztem meg arról, hogy még mindig a zsebemben lapul.
- Ja, azután kapnék is egyet, hogy McGalagony leszedte a fejem. Nem akarom végighallgatni a kioktatását. Inkább átkutatom az egész Roxfortot. Jobb, mint a szidást hallgatni.
- Igen, már hallom is: „Mr. Lupin, nem hiszem el, hogy ilyet tett! Ez szégyen! Egy prefektustól nem ilyet vártam. Mindegy, hogy mit csinál, de valamivel jelezze, hogy Ön prefektus. Az sem érdekel, ha Black szeretek-dudát-fújni jelvényét teszi ki!” - utánoztam házvezetőnk hangját.
Lupin vidáman felkacagott, de azonnal folytatta is a keresgélést.
Felsóhajtottam, majd zsebemből kihúztam a jelvényt.
- Nahát, mit találtam! - kiáltottam fel meglepődést színlelve. Lupin azonnal felkapta a fejét, aminek következtében jól be is verte a karfába. A feje búbját simogatva nézett a kezemre.
- Hol... hol találtad? - kérdezte hitetlenkedve.
- Hát nem itt – pottyantottam bele a kezébe a kitűzőt. - Kint a parkban volt. Akkor esett le, mikor elcsúsztál a sárban.
- Észre se vettem. Köszi szépen – mondta, s büszkén a mellkasára tűzte. - Ha nem vetted volna észre, halálomig kereshettem volna. És McGalagonyon múlik, ez már holnap bekövetkezett volna.
- Jó a szemem – vontam meg a vállam. Végül is ez igaz volt.
- Kérdezhetek valamit?
- Már meg is tetted – mondtam csukott szemekkel.
- Öhm... ez igaz... szóval, csak annyit szerettem volna megkérdezni, hogy te mindig is ilyen sápadt bőrű voltál?
- Mi van?! - pattantak fel a szemhéjaim.
- Csak tudod, pontosan úgy nézel ki, mint egy nagy beteg. Ráadásul a szemed színe is olyan...
- Ilyen vagyok, kész – mondtam mérgesen, majd felugrottam a fotelből. Persze közben hazudtam is. Gátlástalanul hazudtam. - Ha nem tetszik valami, nem kell rám nézned, oké?!
- Jól van, nem azért mondtam – visszakozott -, csak arról suttognak, hogy valami súlyos betegséged van.
- Súlyos betegségem, mi? - röhögtem fel – Ilyen hülyeséget is ritkán hallok.
- Szóval, nincs igazuk?
- Nincs – morogtam.
- Hála a jó égnek. Már azt hittük valami komoly bajod van – sóhajtott fel.
Nem szóltam semmit, csak fenyegetően hajoltam fölé.
- Ha már itt tartunk, én is megkérdezhetném, hogy te beteg vagy-e?
- Mi... miért? - remegett meg a hangja. Igen, jól sejtettem, titkol valamit. Akárcsak én...
- Neked is elég beteges külsőd van. Főleg az utóbbi egy-két napban.
- Ó, nem, csak egy kicsit megfáztam, ennyi az egész. De már jól vagyok – tette hozzá gyorsan.
- Tőlem – vontam meg a vállam, majd a hálószobák felé indultam. Egy pillanatra sem néztem vissza rá. Tudtam, hogy valamit rejteget, s volt egy olyan érzésem, ő is pontosan tudja, hogy nekem is vannak titkaim.
Ezen gondolkoztam akkor is, amikor beléptem a szobám ajtaján. Teljes sötétség fogadott, de annak köszönhetően, ami vagyok, mindent láttam. Nem, azért nem nappali fényességgel, de észrevettem mindent, ami a szobámban mozgott. Így, azt a három alakot is, akik a sötét sarokban bújtak el. Soha nem vettem volna őket észre, ha nem lettek volna ilyen jó szemeim.
Fütyörészve sétáltam ki a fürdőbe, mintha ott se lettek volna. Pár percig engedtem a csapot, időt hagyva nekik, hogy eltűnjenek, aztán visszamentem. Legnagyobb megdöbbenésemre még mindig ott álltak, s meg sem mozdultak.
- Black, Potter, Pettigrew, előjönnétek végre? Látlak titeket, nem kéne bujkálnotok.
Meg sem mozdultak, csak álltak a sarokban.
- Nincs kedvem bújócskát játszani, szóval, jó volna ha kifáradnátok a szobából vagy McGalagonyért megyek – mondtam fenyegetőzve. Még mindig nem csináltak semmit, s rájöttem, itt valami nagyon nem stimmel. - Oké, akkor megyek a tanárnőért...
A szoba kijárata felé fordultam, s a gerincem mentén végigfutott a hideg. Minden egyes idegsejtem veszélyt kiáltott.
Már majdnem elértem a kijáratot, amikor egy vékony, de annál erősebb kéz kulcsolódott a csuklómra.
- Állj meg, kislány – suttogta valaki. Teste olyan hideget árasztott, mintha egy kriptából lépett volna elő. Vagy egy koporsóból...
Szembefordultam az illetővel. Magas férfi volt, aranysárga szemmel, s barna hajjal. Arca beesett, ajkai penge vékonyak, s fehérek. Semmi vér nem volt bennük. Szemfoga hosszú, hegyes, s szinte csillogott, ahogy a Hold fénye rávilágított. Mögötte a másik két alak nem lépett elő a sötétségből...
- Ki a fene vagy? - kérdeztem tőle.
- A nevem Paris. Azt nem kell elmagyarázzam, hogy mi vagyok, ugye?
- Nem, nem kell – mondtam, s megrázogattam a karom. Kezdett zsibbadni a satuszorításban. - Mit akarsz?
- Téged. Jobban mondva, el kell, hogy vigyelek innen.
- Hova?
- Nem, itt nem ez a helyes kérdés. Inkább az, hogy kihez?
- Kihez? - kérdeztem elhalóan, pedig már sejtettem a választ.
- Ahhoz, aki megharapott téged – mondta a vámpír, s közelebb hajolt hozzám. Leheletén már éreztem a vér semmivel sem összekeverhető fémes szagát.
Megremegtem. Nem, az nem lehet. Hisz évekig békén hagyott, azóta, hogy ilyen lett belőlem, nem is láttam.
- Mit akar tőlem Nefarius?
- Majd megtudod. Kapd össze magad! Indulunk – mondta Paris, s húzni kezdte a karom.
- És ki mondta, hogy én megyek? Te mocskos, közönséges – mondtam dacosan, pedig halálra voltam rémülve.
Egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Körmei felszántották a bőrt, s vérezni kezdtem, kezemet viszont még mindig nem engedte el. A másik két vámpír megmoccant, de nem tett semmit.
- Azt hiszed, te büdös kis ribanc, hogy, mert te tiszta vagy, parancsolgathatsz nekem?! - kiabálta – Hát nagyon tévedsz!
- Dögölj meg te is és Nefarius is – mondtam halkan, majd éreztem, hogy szemfogaim egyre nagyobbak lesznek. Nem akartam harcolni, de az ideg, ezt a reakciót váltotta ki belőlem.
- Paris, menjünk innen! Felveri az egész iskolát, mi meg nem tudjuk elvinni innen. Túl erős hozzánk képest – mondta az egyik vámpír. Mély hangja volt.
- Fogd be, Abel – morogta Paris, majd elengedte a karom, s rám vetette magát. Volna.
Már meg sem mozdult, én máris a szoba másik végében álltam, varázspálcával a kezemben.
- Vámpír vagy, küzdj vámpírként! Hadd lássam, hogyan harcol egy tiszta!
- Azt te akkor fogod látni, amikor megöllek – mondtam, lendítettem a karom, de mielőtt bármilyen varázsigét is elszórtam volna, ők már eltűntek. Kiléptek az ablakon.
Remegve ültem le a padlóra, s döbbenten néztem ki a fejemből.
Bajban voltam. Ha Nefarius engem akar, az semmi jót nem jelent. Segítséget kellett szereznem.