Még mindig a szobor tövében ülök. Odakint csillapodik az égszakadás, de nem egy ember rohan végig a folyosón. Továbbra is engem keresnek. Eddig biztonságban vagyok, de mi lesz, ha feljön a Nap? Ha úgy nézzük, akkor egyrészről megint biztonságban leszek, de másrészről, az iskola tanulói fognak megtalálni, s hívni fogják a Minisztériumot.
Zavart vagyok. Fogalmam sincs mit kellene csinálnom. Csapdában vagyok, nem menekülhetek. Vagy ők fognak elkapni vagy az aurorok. Egyik sem bíztató kilátás.
A kezemre siklik a tekintetem. A körmeim feketék. Nem, nincsenek kilakkozva. Más festi őket feketére...
Ököllel a padlóba vágok. Hatására megreped a kemény kőtömb. Nekem nem fáj. Én ilyen vagyok. És dühös vagyok. Rá, magamra.
Igen, megtettem. Nem tagadom, és, ha elkapnak az aurorok, akkor sem fogok hazudni. De nem akarok az Azkabanba jutni. Nem, az én bűnömre a csók jár.
Kiráz a hideg, s felrémlik előttem az arca. Elárult. Pedig bíztam benne. Annyiszor segített nekem, azt hittem, hogy a legjobb barátom.
Elárult...
Megérdemelte, amit kapott.
Felrémlik előttem az arca. Sosem fogok neki megbocsátani.
Mindent tönkretett...
Megint cipőkopogásokat hallok. Valakik közelednek.
- Dumbledore, én megmondtam, hogy nem kéne felvennünk ide – hallom McGalagony hangját. Utál engem. A kezdetektől fogva. Én sem igazán szívlelem.
- Minerva, mindenkinek esélyt kell adni, hogy normálisan éljen. Neki is meg kellett adnom.
- De majdnem megölte azt a szerencsétlent! Az egész iskola látta, mit tett! Ez felett nem hunyhat szemet!
- Nem is fogok. De hallani akarom az ő szemszögéből a dolgokat. Valami itt nagyon nem stimmel – mondja az igazgató, majd újabb sietős léptek. - Á, Black! Megtaláltátok?
- Nem, professzor. Minden hetedikes őt keresi, a kisebbekkel a prefektusok vannak, ahogy kérte, uram.
- Remek. Keressétek tovább. És ne bántsátok. Ő sem fog senkit sem bántani – mondja Dumbledore, majd hallom gyors lépteit. Valószínűleg McGalagony is vele tart.
- Jaj, Jada, mit tettél – suttogja Sirius, miután a tanárok elmennek. Ő is továbbindul.
Megint csönd borul a folyosóra...

Megérkezésem utáni reggelen arra ébredtem, hogy a Nap a szemembe süt. Csatakiáltást meghazudtoló ordítással gurultam le az ágyról, aminek következtében a padló akkorát durrant, hogy azt hittem beszakad alattam.
Soha nem szerettem arra ébredni, hogy a Nap rám világít. Egyszerűen jobban szerettem a sötétséget.
Kitöröltem szemeimből a csipát, s felkeltem a padlóról. Még mindig a tegnapi ruhámban feszítettem, hajam tiszta kóc volt. Bevonultam a fürdőszobába, letusoltam, felöltöttem a fekete talárt és a hajamat is rendbe tettem.
A tükörben megnéztem az arcképemet. Már nem voltam olyan sápadt, végre ki is aludtam magam, a karikák is eltűntek. Ennek kifejezetten örültem.
Fütyörészve léptem ki a fürdőből, majd kezemből kiestek a cuccok. A szobámban négy fiú tartózkodott. Kettő közülük ismerős volt. A két fekete hajú srác az egyik ágyon üldögélt, egy egérre emlékeztető kölyök a földön, míg a negyedik, a barna hajú, csukott szemekkel, keresztbe tett karokkal a falnak dőlve állt. Már-már azt hittem alszik.
- Ti... ti... meg mit csináltok itt?!
- Hála az égnek, azt hittük valami bajod van! - pattant fel a szemüveges srác.
- Bajom? Miféle bajom?
- Hallottuk azt a puffanást. Tudod, miénk a szomszéd szoba. Nem sérültél meg? - kelt fel a padlóról a kerek arcú fiú.
- Nem, nincs semmi. Csak legurultam az ágyamról – mondtam, majd a barna hajúra tévedt a tekintetem. Tényleg olyan volt, mint, aki alszik.
A fekete szemű pillantása is barna hajú társára siklott, majd felsóhajtott, felkelt az ágyról, végül lábujjhegyen hozzá settenkedett.
- Ezt ne csináld, Sirius – kérte a másik fekete hajú.
- Ugyan már – vonta meg a vállát a Siriusnak nevezett fiú, majd a barna hajú füléhez hajolt. - TŰZ VAN!
A barna hajú fénysebességgel lökte el magát a faltól, majd az ajtóhoz rohant, feltépte azt, és megállt. Haverjai ekkora már könnyesre röhögték magukat.
- Menjetek a picsába – morogta a fiú, majd megint a falnak vetette a hátát.
- Jaj, Lupin-Pupi durcás – gügyögte a szemüveges.
- Lupin-Pupi? - kérdeztem értetlenkedve.
- Hoppá, még be sem mutatkoztunk – lépett elém a fekete szemű srác. Most vettem észre, hogy csak boxer meg póló van rajta. - Én Sirius Black vagyok. Az ellenállhatatlan, a szívtipró, a legnagyobb király és a...
- A seggfejt, a legbeképzeltebbet és a legnagyobb egoistát se felejtsd ki – morogta a barna hajú álmosan.
- Az ott Remus Lupin. A Roxfort iskolaelsője és a szabálymániás – mondta Sirius.
- Az utóbbival vitatkoznék – vetette közbe a szemüveges.
- Köszönöm.
- Én James Potter vagyok. A kviddics-csapat kapitánya. Tudsz kviddicsezni?
- Ö... nem szeretek repülni. Tériszonyom van – morogtam, miközben éreztem menten éhen halok. Az a tegnapi kis vacsora nem sokat segített.
James keserűen sóhajtott fel. Láthatóan elástam magam azzal, hogy megmondtam, nem igazán szeretek kvidiccset játszani. Inkább csak nézni.
- Én Peter Pettigrew vagyok – lépett elém az egérfiú. Még így is alacsonyabb volt nálam.
- Örvendek. Jada Cruor. De ezt már tudjátok – mondtam, miközben azt figyeltem, hogy az előttem álló Pettigrew elfordítja a fejét és Siriusra néz. Nyaka szabadon maradt és egy ér türemkedett ki.
Nagyot kordult a gyomrom és éreztem baj lesz.
Szemeimet nagy nehezen elszakítottam Peterről, s a falnak vetettem a hátam. Remegtem, s hirtelen leizzadtam.
- Jada, jól vagy? - nézett rám Remus – Nagyon sápadt lettél.
- Menjetek ki... Most – remegett a hangom.
- Mi? - nézett rám kérdőn James.
- Azonnal tűnjetek innen! TAKARODJATOK KIFELÉ! - ordítottam.
Azt nem mondtam, hogy a saját érdekükben küldöm ki őket.
Megütközve néztek rám, miközben éreztem, hogy lassan átmegyek vadállatba. Túlságosan is éhes voltam már.
- Ez nem normális – morogta Sirius.
Elfordítottam róluk a tekintetemet.
Soha nem tudhatja meg senki a titkomat...
Pár másodperc után becsukódott az ajtó mögöttük, én meg a táskámhoz másztam. Kivettem belőle egy kis üveget, s az egész tartalmát megittam.
Azonnal megváltozott bennem minden. Eltűnt a vadállatias éhem. Újra magam voltam.

Később a nagyteremben találkoztam velük. Megpróbáltam bocsánatot kérni a viselkedésem miatt, meg, hogy rájuk ordítottam, de meg sem akartak hallgatni. Megsértődtek. És mivel az osztály többi tagja is látta, hogy nem akarnak szóba állni velem, ők sem közeledtek felém. Szóval, baromi jól kezdődött az első napom.
És akkor még jöttek az órák is. A reggelinél megkaptuk az órarendeket és én unottan vettem tudomásul, hogy átváltoztatástannal kezdünk.
Összeszedtem a kis motyómat és a tanterem felé igyekeztem. Vagyis inkább követtem az osztálytársaimat, mert nekem halvány lila gőzöm sem volt, merre kell keresni.
Végül mégis odaértem, s a legutolsó padban helyet is foglaltam. Pár perc múlva megérkezett a tanár. Kicsit meglepődtem, hogy a házvezetőnk, McGalagony az.
Az óra végéig minden a legnagyobb rendben ment. Aztán viszont becsapott a villám.
Egy apró kis fadarabból kellett volna kakukkos órát varázsolnunk. Nehéz feladatnak bizonyult. Az óra közepéig csak két embernek sikerült a feladat végrehajtania. Az egyik Lupin volt, a másik meg egy vörös hajú lány. Azt hiszem valami L betűvel kezdődik a neve. Lilian... nem, Lotti... nem, ez sem... hm... Lily! Igen, így hívták. Nem a legjobb a névmemóriám.
Az óra végére az osztály negyedének is sikerült a művelet. Én nem voltam köztük, soha nem tündököltem átváltoztatástanból.
- Akinek ez a varázslat nem sikerül, nem tehet R. A. V. A. SZ vizsgát! – rikácsolta McGalagony.
A francba, nekem ez nem megy! Segíthetne egy kicsit!
Dühösen csapkodtam a fát, mire a pálcám vége lilás színű szikrákat kezdett magából ontani.
- Mi csinál, Cruor? - nézett rám mérgesen a tanár.
Az osztálytársaim jót röhögtek a bénázásomon. Én is kacagtam volna, ha nem velem történik.
- Semmit, tanárnő! Azt hiszem tönkrement a pálcám!
- Beszél ostobaságokat! - mondta a tanerő, miközben felém kezdett el masírozni. - Mutassa azt a varázspálcát! - nyújtotta érte a kezét, mikor mellém ért. Engedelmesen odaadtam neki a még mindig szikrákat köpködő pálcát.
McGalagony megrázogatta, mondott pár varázsigét, majd megint megrázogatta. Azon kívül, hogy a szikrák elmaradoztak nem történt semmi.
- Na, látja. Nincs ennek semmi baja – nyújtotta felém a pálcát a tanárnő.
Aztán egy hatalmas robbanás, és engem, meg McGalagonyt hatalmas koromfelhő borított el. A körülöttünk lévők köhögve araszoltak arrébb.
Mikor eloszlott a korom, kipukkadt belőlem a nevetés. McGalagony arcát feketére színezte a korom, még szemüvegét is teljesen befedte. Úgy nézett ki, mint a legsötétebb bőrű néger.
Fejéről lerepült a süveg, s mindig szoros kontyba fogott haja, most úgy állt, mint egy szénaboglya.
De nem is ez volt a legpoénosabb. Mivel a szemüvege is kormos lett, levette azt, hogy lásson valamit. Na, ekkor kezdtem el csapkodni a térdem a röhögéstől. Ugyanis, az a rész, amit fedett a szemüveg, tiszta maradt. Szóval, egy ilyen képet kell elképzelni: egy fekete arcú McGalagony a szeme körül meg minden fehér. Hozzá jön még a bozontos haj és az értetlen pillantás.
Aztán már nem értetlenül pislogott, hanem mérgesen. Mit mérgesen! Szinte meggyilkolt a tekintetével! Jobbnak láttam, ha befogom a számat.
- Cr... Cruor... 50 pont a Griffendéltől! És büntetőmunka! Még sohasem történt velem ilyesmi! Ez felháborító! Ne röhögjön, Black, mert Maga is büntetést kap! - kiabálta a tanár, miközben visszament az asztalához.
Ekkor ástam el magam McGalagony előtt. Az óra végéig azzal foglalatoskodtunk mind a ketten, hogy eltüntessük magunkról a kormot. Nagy része sikerült is, de még mindig olyanok voltunk, mint, aki egy kéményben mászkált.
Szóval, nem tudok mást mondani, szépen mutatkoztam be.
A következő óránk legendás lények gondozása, Ebshont professzorral. Jó fejnek tűnt az öreg, bár kicsit szétszórt volt. Ugyanis egész órán a felföldi tűzköpő rókáról beszélt nekünk, közben meg tündérlepkék szálldogáltak körülöttünk. Valahol máshol járt a tanár.
Persze, ez az óra sem telt el eseménytelenül. Nem, szerencsére, ezúttal nem velem történt valami. Hanem Blackkel, meg a haverjaival. Ugyanis összevontak minket a mardekárosokkal, és ugye köztük voltak Black hőn szeretett unokatestvérei. Kicsit csúnyán összevesztek és akkor bekapcsolódottak a másik két osztály tagjai is. Úgy nézett ki, bandaháború kezdődik. Az osztályok tagjai egymással szemben álltak pár centi távolságra, onnan ordítoztak. Én valahol külön álltam, s fülemre szorított kezekkel néztem a civakodó diákokat. Ebshont nem csinált semmit, tovább folytatta a rókákról az előadását.
Csak akkor maradt abba az össznépi veszekedés, amikor megszólalt az óra végét jelző csengő. Micsoda megkönnyebbülés volt!
Aztán végre beértünk a jó hűvös kastélyba, s a Nap is végre takarásba került. Mondtam már, hogy nem nagyon bírom? Ja, igen, mondtam.
Jött az ebéd. Ideje volt, hangosan korgott a gyomrom. Mikor leültem az asztalhoz, egyből belenéztem az előttem álló kupába. A kedvencem lötyögött benne. Imádom!
A számhoz emeltem, s utolsó cseppig eltűnt a tartalma. Utána megint teli töltődött. Király ez a varázslat!
Gyorsan elfogyasztottam az ebédemet, végül az osztálytársak mögött baktatva elindultam a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.
Az órát egy fiatal férfi tartotta. Nem lehetett több 28 évesnél. Sötétbarna haja volt, enyhe vöröses árnyalattal és zavaros zöld szeme. Éles arcvonási hűvös eleganciát sugároztak. Emellett viszont két pofára vigyorgott. Nem nagyon illett hozzá ez az arckifejezés. Viszont, a legtöbb lány nyál csorgatva bámulta a férfit.
- Örülök, hogy megint találkozhatunk. Remélem ez az év is lesz olyan jó, mint a tavalyi.
- Igen, én is remélem, hogy megint felrobbanthatom a tantermet – röhögött fel Potter, majd a mellette ülő Blackkel összeöklöztek. Tényleg nagyon jó barátok voltak.
- Nos, James, én ezt nem nagyon szeretném. Nem akarok megint nagytakarítást végezni – vigyorgott tovább a tanár. - De azt hiszem, van itt valaki, aki még nem ismer engem. Állj, fel kérlek... öhm...
Ez nekem szólt.
- Jada Cruor, uram – segítettem ki, miközben felálltam a helyemről.
- Igen, igen, Jada. Az én nevem Hadwyn Dirus. Én vagyok az SVK tanár, de erre már biztosan rájöttél – mondta vigyorogva. - Ülj le nyugodtan!
Szót fogadtam, leültem, s vártam, hogy a tanár elkezdje az órát. Kinyitotta a könyvét, lapozott pár oldalt, majd megállt az első fejezetnél.
- Nos, mivel a könyv tematikája szerint megyünk, most a... a... vámpírokkal kezdünk.
Vámpírokkal???
Jaj, ne...
Felcsaptam a könyvem. Az első fejezet tényleg a vámpírokkal foglalkozott. Egy képen, halott sápadt, tátott szájú férfit lehetett látni. Hatalmas szemfogai nagyon szembetűnőek voltak.
- Király. Bírom a vámpírokat. Remélem majd én is elkapok néhányat – szólt egy szőke hajú fiú.
- Hát, Longbottom, kívánom, hogy auror légy. Van hozzá tehetséged – mondta Dirus. - De inkább folytassuk az órát. Mit gondoltok, mivel lehet a vámpírokat megölni?
- Fokhagymával, szentelt vízzel, ezüsttel, feszülettel, napfénnyel, karóval... - sorolta fel gondolkozás nélkül egy kövér fiú. Azonnal tudtam, hogy mugliivadék. Azok mindent a filmekből szednek.
- Majdnem, Gregory, majdnem. A szentelt víz, a fokhagyma, a karó és a feszület semmit sem ér. A napfény és az ezüst viszont annál többet. De nem mindegyik vámpírnál.
- Ezt hogy érti, tanár úr? - kérdezte Lupin. Feszülten hallgatta a tanár szavait.
- Nos, több ezer évvel ezelőtt a vámpírok nem ilyenek voltak. Nem hatott rájuk semmi, nappal is nyugodtan sétálgathattak. De aztán a vérükben mutáció jött létre, s a Nap és az ezüst most már megöli őket. Azokat a vámpírokat, akikre nem hat a fény és az ezüst, úgy nevezzük, hogy „tiszták”. Régen mindegyik vámpír tiszta volt, de a mutáció következtében manapság viszont alig találni párat. A vámpírnépességnek kb. 0,1% - a tiszta.
- Szóval, azok a vámpírok, akik tiszták, köztünk járkálnak nappal is? Akár most is ülhetne itt egy velünk és nem lenne semmi baja? - kérdezte Lily.
- Pontosan – mutatott rá Dirus. - A napfény és az ezüst allergén reakciót vált ki a közönséges vámpírban. De az allergia olyan gyorsan játszódik le, hogy a szervezete nem képes lépést tartani vele, vagy reagálni rá, s belehalnak. A tisztáknál ez nem történik meg. Persze, ők sem szeretik a napfényt, zavarja őket, de nem halnak meg. Ki tudja megmondani, hogy, hogyan hívják a ma ismert leghíresebb tiszta vámpírt? - kérdezte a tanár, de nem kapott rá választ – Na, senki? Akkor elárulom. Nefarius.
Lehajtottam a fejem. Szememet sűrű köd borította el, homályosan láttam. Kezem ökölbe szorult, s fogamat csikorgattam.
Ismertem ezt a nevet. Túlságosan is jól ismertem. És nem szerettem. Nagyon nem szerettem...
- Nefarius az egyik legismertebb tiszta. És igen kegyetlen. Több ezer ember halála szárad a lelkén. Ma is köztünk jár.
Csönd ereszkedett a tanteremre. Sokan megrémültek. Bennem gyilkos düh tombolt.
- De nem kell megijedni. A Minisztérium aurorjai nyomon követik, s nemsokára elfogják, ebben biztos vagyok.
- Tanár úr, a vámpírok halhatatlanok? - tette fel a kérdést Pettigrew.
- Nem, ezt nem mondanám. Tovább élnek, mint az átlagos ember, jóval tovább, de ők is meghalnak egyszer. Még a tiszták is. Akkor térjünk át a vámpírok külsejére – váltott gyorsan a tanár. - Általában a tiszták és a közönséges vámpírok is ugyanúgy néznek ki. Szinte nincs is köztük különbség.
- Miről lehet őket felismerni? - kérdezte egy cincogó lány, valahonnan hátulról.
- Akkor majd felismered, hogy az egy vámpír, mikor már szívja a véred és cuppog hozzá. Mint, egy kismalac – mondta komor hangon Black. Ha poénnak szánta, akkor nem jött össze neki, mert senki sem nevetett.
- Nos, legkönnyebben ugye a szemfogaikról lehet őket felismerni. Csakhogy, a tisztáknak megvan az a tulajdonsága, hogy a fogaikat vissza tudják húzni. Így a fogsoruk olyan, mint bármelyik másik embernek. Ebben is különböznek a közönségesektől. Másik fontos külső jegyük a körmük. Sokkal erősebb, mint az embereké és ha akarják fegyverként is tudják használni. Még a tömör falat is át tudják ütni velük. Valamelyik vámpír, akár egy méteresre is meg tudja hosszabbítani, pusztán az akaratától függően. Ez viszont nem függ attól, hogy tiszta-e vagy sem. A bőrük rendkívül fehér, mint azt a képen is látjátok, s szemeik gyakran táskásak. Ez a vérszegénység miatt van. Ugyanis a vámpírok vérszegények, de ezt biztosan tudjátok. Ezért van szükségük a vérszívásra. Sokuknak a szeme vörös, vagy legalábbis vöröses színű. Nem tudjuk ez mi miatt alakult ki. Nos, ezek a legfőbb külső tulajdonságaik. Remélem leírtátok őket.
- Milyen képességeik vannak? - kérdezte Potter. Őt is nagyon izgatta ez a téma.
- Ó, igen. Nos, gyorsak. Rendkívül gyorsak, szinte szemmel nem is láthatóak. Hihetetlenül erősek. Egy kisebb legyintés és már halott vagy. A szemük és a szaglásuk nagyon kifinomult, éjszaka is könnyen tájékozódnak. Azt hiszem, ennyi. Kérdés?
- Hogy lehet valakiből vámpír?
- Ez pedig egyszerű. Vagy úgy születsz, vagy megharap egy, de nem öl meg. Van még kérdés?
Nem volt. Mindenki csöndbe jegyzetelt, vagy nézett ki a fejéből.
Végül Black szólalt meg.
- Hát, remélem nem találkozom egy vámpírral sem. Sem közönségessel, sem tisztával. Leginkább az utóbbival való találkozás taszít. Nem nagyon akarok velük összefutni, remélem nem is fogok.
A többiek helyeslően bólogattak. Én meg felröhögtem magamban.
Felesleges volt már reménykednie. Már találkozott tisztával. Sőt, akkor is ott volt.
Hiszen, ott ültem a sorban.