Kopp. Kopp. Kopp...
Gyors lépteim visszhangot vernek az ódon kastély falain belül. Odakint szakad az eső, a cseppek vadul kopognak az ablakon, szinte minden 20. másodpercben villámlik, világosságba burkolva a sötét folyosókat. Süvít a szél, átjárva az egész iskolát. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha egy horrorfilmben lennék.
Fázom, de nem állok meg, inkább még gyorsabb tempóra kapcsolok. Szinte már futok, fekete talárom lobog utánam, s az oldalam is kezd szúrni.
Menekülök.
Sietnem kell, különben megtalálnak.
Hirtelen megtorpanok, és fülelni kezdek.
- Itt kell lennie valahol! - hallom a tompa hangot valahonnan mögülem.
Beértek! Nem kaphatnak el! Nem tudom, hogy kik jönnek utánam, de el kell tűnnöm.
Szemem végigsiklik a sötét folyosón, s felfedezek egy hatalmas, kalapos szobrot. Odafutok hozzá, bebújok a fejfedős boszorkány mögé, s olyan picikére húzom össze magam, amennyire csak tudom, végül várok.
Várok...
Szívem vadul ver, már-már azt hiszem, hogy az egész folyosón hallani lehet, de csak halk szuszogásom keveredik az eső hangjával.
Várok...
Nemsokára újabb lépések koppannak, miközben újból villámlik és dörren. Az eső még jobban rákezd.
Még jobban összehúzom magam, várom, hogy elmenjenek. De nem. Megállnak a szobor előtt és beszélgetni kezdenek. Rólam. Minden egyes szavukat tisztán hallom.
- Nem hiszem el, hogy megtette! - kiált egy fiú. Nem ismerem fel a hangját.
- Soha nem képzeltem volna róla – szólal meg egy félelemtől cincogó hang. - Pedig azt hittem, hogy nem fog soha senkit sem bántani.
- Hát, tévedtél. Nagyot. És nem csak te. Mi is. És még azt mondta, hogy soha senkit nem...
- Mindegy, nem ez a fontos. Meg kell találnunk! Gyerünk, keressük tovább! - vág közbe egy negyedik, határozottabb hang, majd futva elhagyják a folyosót.
Felsóhajtok. Torkomból fémes szag száll fel. Nyelvemmel végignyalom a számat, s édes ízt érzek. Édes, mint a méz...
A fenébe, nem akarok mézet!
Talárom ujjába törlöm az arcomat, majd a tenyerembe hajtom a fejem, s gondolkozok. Nem mozdulok a szobor mögül, nem is hallom már az eső zuhogását. Emlékképeket látok...
Hogy is jutottam idáig...
Mintha csak tegnap lett volna.
Emlékszem, akkor is így szakadt az eső. Minden csupa sár volt.
Éjszaka érkeztem meg. Az évnyitó vacsora már régen megkezdődött, én meg a Roxfort kapuja előtt várakoztam. Mi van már? Itt fogok egész éjjel ácsorogni?
Hogy miért érkeztem külön a többiektől? Nos, azért, mert új voltam, ráadásul Dumbledore külön kérésére nem a vonattal utaztam. Persze, meg is értem, én is ezt tettem volna a helyébe...
Szóval, ott álltam a kapu előtt ázva, sárosan, cuppogó cipővel, nagy bőröndökkel. Aztán egy lámpás kezdett közeledni a kastély felől, és végül megláttam a hozzá tartozó öreg fickó arcát (akkor még nem tudtam, hogy az Frics).
- Te vagy az új hetedikes? - kérdezte mogorván.
- Igen – bólintottam.
Az öreg a rácson keresztül a képemhez nyomta a lámpását, majd egy fényképet mustrált aggasztóan rövidlátó szemekkel. Végül bólintott, s kitárta a kapuszárnyakat, majd elindult a kastély felé.
Lábamat kirántottam egy nagy cuppanás kíséretében a sárból, felemeltem bőröndömet, s én is bevonultam a birtokra. A kapu lassan csukódott be mögöttem.
Nem figyeltem semerre sem, alig vártam, hogy száraz helyen lehessek már végre. Földig érő fekete kabátom csuklyáját az arcomba húztam (nem ért semmit), s lefelé néztem.
Pár perc séta után végre beértünk az előcsarnokba, s végre nem áztam-fáztam. Ott álltam ledermedten, s bámultam az impozáns márványlépcsőt.
- Menj be!
- Mi? - ébredtem fel álmélkodásomból.
- Azt mondtam, menj be! - mutatott az öreg göcsörtös ujjaival a jobb oldalt található hatalmas ajtóra. Csak most hallottam meg a kiszűrődő zsivajt. Száz meg száz ember ülhetett bent.
- Dumbledore már vár. Meg fogod ismerni. Ezeket meg add ide! - mondta zsémbesen, kikapta a kezemből a bőröndöket, s elkezdett felcaplatni a lépcsőn, miközben folyamatosan zsörtölődött.
Mikor eltűnt, az ajtóra tekintettem. Most nekem oda be kéne mennem? Több száz ismeretlen ember elé? Hú, ez így nem lesz könnyű...
Végül erőt vettem magamon és háborgó gyomromon, majd az ajtóhoz sétáltam. Ujjaimat ráfontam a kilincsre és kitártam az ajtószárnyakat.
A négy (akarom mondani, öt) asztalnál azonnal csönd lett, s szinte parancsszóra fordították felém a fejüket a tanárok és a diákok. Néhányan eltátották a szájukat, volt, aki furcsa szemmel nézett rám. Mások az arcomat próbálták kifürkészni. Ekkor jutott eszembe, hogy a csuklya még mindig a fejemen van, így biztos nem láthattak belőlem semmit. Kíváncsi voltam, mit gondolhatnak, vajon ki vagyok.
Aztán a keresztben lévő asztalnál felállt egy hosszú, ősz hajú és szakállú, félhold alakú szemüveges öreg bácsi. Dumbledore.
Rám mosolygott, majd hívogatóan intett felém:
- Gyere csak, gyere! Már vártunk!
Kicsit ledöbbentem. Az öreg tudná, hogy ki vagyok még úgy is, hogy nem látja az arcom? Nem semmi, az biztos!
A diákok is értetlenkedve néztek az igazgatóra, én meg elindultam a tanárok asztala felé, miközben a tanulók arcát mustráltam. Voltak érdekes fejek, nem is tagadom.
Éreztem a hátamon a vizslató pillantásokat, ahogy elhaladtam az asztalok mellett. Néhol hallani lehetett olyan elsuttogott kérdéseket, mint például “Ki ez?” vagy “Mit akarhat?”
- Jada Cruor, igaz? - kérdezte halkan Dumbledore, mikor az asztalhoz értem. Szótlanul bólintottam. Az összes tanár folytatta a vacsorát. Biztos hallották a híremet. Láttam viszont azt is, hogy nem is annyira nyugodtak, s idegenkedve pislantanak rám. Nem zavart, megértettem őket.
- Nagyszerű, már nagyon vártunk – mosolygott barátságosan az igazgató. Meg is lepett, hogy ilyen kedves velem. - Ha megkérhetnélek, fáradj be abba szobába, s várj meg ott – mutatott Dumbledore a tanári asztal mögött lévő ajtóra.
- Rendben – mondtam, és elsétáltam a tanárok előtt. Láttam, hogy kissé idegesen néznek rám, a diákok meg még mindig nem tudták hova tenni felbukkanásomat.
Amikor beléptem az ajtón, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, s lehúztam a fejemről a csuklyát. Hajamból és ruhámból csöpögött a víz, de nem fáztam, mivel nagyban ropogott a tűz a kandallóban.
Az egyik falra egy tükröt akasztottak fel. Odaaraszoltam hozzá, s belenéztem. Rövid, tépett, fekete hajam, amit általában a szemembe fésültem, most csapzottan lógott. Barna szemeim (amik erősen vöröses árnyalatúak voltak, így téve egyedivé az íriszemet) alatt hatalmas táskák éktelenkedtek, ráadásul amúgy is hulla sápadt bőröm most még fehérebb színt vett fel. Mint egy két lábon járkáló halott. Arcom nyúzott volt, már napok óta nem ettem normálisan és keveset is aludtam. Hát, van ez így.
Levettem vizes kabátom, s egy székre telepedtem, mikor betoppant Dumbledore professzor. Még mindig mosolygott. Ez más képet nem tud vágni?
- Örülök a találkozásnak, kedves Jada – nyújtotta felém a kezét. Tisztelettudóan kezet ráztam vele, mire csak még jobban elmosolyodott.
- Ej, micsoda kézfogás! De ez nem is meglepő – mondta, majd leült egy másik székre, s kivételesen komoly arcot vágott. Nahát, ilyet is tud?
- Remélem, megérted miért kértem azt, hogy ne a Roxfort Expresszel gyere.
- Persze, emiatt ne fájjon a feje – legyintettem.
- Remek. Már csak azt nem értem, hogy a megbeszélt az este 7 helyett, miért fél 10-kor toppantál be.
- Nos, a szüleim egy kicsit elhúzták az időt a mugli buszokon – hajtottam le a fejem, s hegyesre reszelt, kemény körmeimmel a szék karfáját kopogtattam.
- A szüleid? Örülök, hogy a Bartonfill házaspárt a szüleidnek tekinted.
- Hat éves korom óta ők nevelnek. Nekem már ők az édesszüleim, még akkor is, ha csak örökbe fogadtak. De persze az igazi szüleim is nagyon hiányoznak.
- Igen, sajnálatos eset, ami a szüleiddel és veled történt – bólintott a professzor.
- Látom, jól felkészült a professzor az életrajzomból – mosolyodtam el.
- Szeretem megismerni azokat a tanulókat, akiket később veszek át. Ráadásul, ha olyan különlegesek, mint te – nevetett fel.
- Akkor gondolom tudja azt is miért kellett átjönnöm ide.
- Hát – vakarta meg süvegen keresztül a feje búbját Dumbledore -, abban az ügyben kissé zavart vagyok. Mondanak ezt is, azt is. A Beauxbatons viszont nem szeretne arról az incidensről többet beszélni. Ők elkönyvelték maguknak, hogy te tetted, s nem foglalkoznak többet az üggyel. Kirúgtak, kész, végeztek veled. De a te vallomásodat is hallottam, amit a Minisztériumban tettél, s meg kell mondanom, hogy sokkal inkább hiszek neked, mint egy külsős tanúnak, aki nem is látott mindent. Azért örülök, hogy a Minisztérium titokban tartotta az ügyedet. Nem tett volna neked jót.
- Köszönöm, uram. Bár annak idején a Durmstrang igazgatója, amikor még oda jártam, nem volt olyan barátságos, mint Maga, amikor megtudta, mi is vagyok...
- Te nem mi, hanem ki vagy. Te is ember vagy. Kicsit másabb, de ember.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam. Ritkán beszélnek velem így az emberek, amikor megtudják, hogy én egy... Mindegy, később majd kiderül.
Dumbledore felállt, majd a talárja zsebéből kihúzott egy régi, elnyűtt süveget.
- Ezt, kérlek, vedd fel.
- Miért? - néztem bizalmatlanul a süvegre. Igencsak tetűtanyának nézett ki.
- Így megtudjuk, melyik házba fogsz bekerülni – mondta a professzor, majd a kezembe nyomta a süveget, és leült velem szembe.
Kissé zavartan néztem hol a süvegre, hol az igazgatóra, de győzött a józan ész, és fejembe nyomta a gyanús fejfedőt.
Aztán hirtelen hangokat hallottam. Majdnem lefordultam a székről, mikor a süveg elkezdett beszélni.
- Nahát, nahát, ilyet is ritkán látok. Nem átlagos. Nos, nézzük csak, nézzük csak. Eszes, nagyon eszes, de nem valami szorgalmas – mondta a süveg. Hát, szorgalmas tényleg nem nagyon vagyok. - Ravasz. Igen, igen, ravasznak is ravasz, de a bátorsága mindennél nagyobb. Nem is csodálom. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki így is felvállalja magát. Igen, ez lesz a legmegfelelőbb. GRIFFENDÉL!
- Nagyszerű, nagyszerű – tapsolt lelkesen Dumbledore, majd lekapta a fejemről a süveget. - Akkor gyere is velem, megmutatom neked, hol fogsz aludni, meg a Griffendél klubhelyiségét is.
- Professzor – szólaltam félszegen.
- Tessék? - kérdezett szórakozottan az igazgató.
- Öhm... éhes vagyok.
- Ó, jaj, bocsáss meg – mondta, majd pálcájával az egyik asztalra hatalmas tál szendvicset varázsolt, meg egy nagy kupa italt. - A vacsorának már vége, szóval, csak ezzel tudok szolgálni. Amíg eszel, én elszaladok, s összeverbuválom a jövőbeli osztálytársaidat.
- Oké – bólintottam, s nekiestem az ételnek-italnak. Húsz perc alatt elfogyasztottam mindent. Mint egy éhező, úgy kaptam utánuk. Igencsak különleges az étrendem, ezt meg kell vallanom.
Már éppen az utolsó kortyokat ittam a kupából, amikor Dumbledore újra feltűnt.
- Nos, ezzel is megvagyunk – mondta, majd eltüntette az edényeket. - Citromport édességnek?
- Tessék? - néztem rá értetlenkedve, miközben felkaptam a kabátomat.
- Citrompor. Nagyon finom.
- Öhm... nem, köszönöm.
- Ahogy akarod – mondta az igazgató, majd kiléptünk a szobából.
A nagyterem már sötétbe burkolózott, csak néhol pislákolt még egy-két szinte csonkig leégett gyertya.
Gyorsan kimasíroztunk a teremből, majd fel a márványlépcsőn, folyosókon keresztül-kasul, függönyökön át, majd megérkeztünk egy rózsaszín ruhába öltözött bébi cethal képe elé.
- Jelszó? - szólalt meg a növendék bálna. Kicsit megütközve néztem a festményre. Beszélő bálna, aki ráadásul rózsaszínbe öltözik? Ki az a beteg állat, aki ilyet fest?
- Tökös derelye, kedves Dáma – mondta Dumbledore.
Dáma? Ja, ez egy nő! Hoppá.
- Ne felejtsd el a jelszót, mivel csak ezzel tudsz belépni – mondta a professzor, majd bemászott a portré mögött feltűnő lyukon.
Megigazítottam magamon ruháimat, majd én is bemásztam. Egy piros, kerek szobába kerültem, ahol különböző helyeken asztalok, székek és puffok kaptak helyet. Bár ezeknek egy része most foglalt volt.
17-18 éves fiúk és lányok meredtek rám kíváncsian.
- Ő az Dumbledore? - kérdezte egy fekete, kócos hajú, szemüveges fiú – Ő az, aki a lakoma közben érkezett meg?
- Pontosan, Mr. Potter – mosolygott megint az igazgató. - A neve Jada Cruor. Mint már mondtam, ő az új osztálytársatok.
A diákok végigmértek, néhányan elégedetlenül hümmögtek. A lányok lenézően ciccegtek, a fiúk meg úgy bámultak, hogy az már félelmetes volt. Legszívesebben bebújtam volna Dumbledore háta mögé.
- Nos, akkor érezzétek jól magatokat – mondta az igazgató, majd a portré felé indult. - Ó, mielőtt elfelejteném, Jada, csak úgy tudtuk megoldani, hogy a szobában egyedül leszel. Ráadásul a fiúk mellett. Sajnos, a lányoknál nincs több szobánk, plusz ágyat meg nem akartunk beállítani, így is túlzsúfoltak. Szóval, az egyik prefektusunk majd megmutatja, hol fogsz aludni – mondta, majd eltűnt a festmény mögött. Reagálni se volt időm, máris ott álltam a vizslató a szempárok tüzében.
- Öhm... helló – köszöntem. Nem kaptam választ, csak néztek. Leginkább a szememet. Nem, nem a szemembe, hanem a szememet. Az a pirosas szín valószínűleg felkeltette az érdeklődésüket.
Kicsit égő volt, hogy senki sem válaszolt köszönésemre. Egyik lábamról a másikra álltam, s nem tudtam mit kéne tennem.
Aztán egy fekete, hosszabb hajú, fekete szemű, markáns arcú, félisten kinézetű fiú szólalt meg.
- Lupin! Prefektus vagy. Mutasd meg... ööö... izé... neki a szobáját. Én le vagyok foglalva.
Igaz, ami igaz, tényleg le volt foglalva. Egy szőke liba ült az ölében és karmaival a fiú nyakát karcolgatta. A többi lány féltékenyen nézte a csajt.
- Kösz, feltalálok egyedül is, nem akarok zavarni – mondtam, s az ajtó felé indultam. Majd megtorpantam. Még egy ugyanolyan ajtó virított a másik oldalon.
- Jobb – mondta egy barna hajú fiú a könyve mögé bújva.
- Aha, kösz – mondtam, majd felszaladtam a szobákhoz.
Gyorsan megtaláltam az én szobámat, mint ahogy számítottam is rá, a legutolsó volt a folyosón.
Berontottam, s magamra is zártam az ajtót. Csomagjaim már a szoba közepén vártak rám, legalább azok után nem kellett rohangálnom. Felsóhajtottam, majd az egyik ágyra vetettem magam, s behunytam a szemeim. Eddig minden jól ment. Eddig...
Végül ruhástul elaludtam.
Így érkeztem meg a Roxfortba.