A terem közepén feküdtem nyitott szemekkel. Csak bámultam magam elé és nem láttam semmit. Így telt el jó pár hosszú óra. Magamon kívül voltam, az egész nap kiesett a tudatomból. Nem érzékeltem semmit, akár halottnak is nézhettek volna.
Aztán végre megrebbent a szempillám, s felültem. Legszívesebben még mindig ordítottam volna, mint ahogy órákkal ezelőtt is tettem. De nem bírtam. Nem. Ez több volt, mint annyi év megalázása. Több, mit, amit el bírok viselni.
Újra könnyezni kezdtem, s körmeimmel a padlót kapartam kínomban. Fájt. Elképesztően fájt.
Végül arra emeltem fel megint a fejem, hogy a mardekárosok hangoskodnak. Kinéztem egy picike ablakon. Már besötétedett. Tökéletes.
Lassan felkeltem, s rogyadozó léptekkel elindultam. Ki a teremből, fel a pincéből, át az előcsarnokon. Fel, fel, csakis fel...
- Miss Hamilton?! Maga meg hova tűnt? Mindenki Magát kereste egész nap! - jött valahonnan mellőlem McGalagony hangja. Nem érdekelt, nem érdekelt már semmi. Egy világ omlott össze bennem. Egy hazugságokra épült világ. De nekem igaz volt.
- Most meg hova megy?! Jöjjön vissza, még nem végeztünk! - kiabált utánam a tanárnő.
De, igen, végeztünk. Én végeztem. Örökre. Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire fájt. Nem lehet elmondani ezt a kínt. Évekig tartottam magam, nem érdekelt, ha gúnyt űznek belőlem, nem érdekelt, hogy fáj. Akkor erős voltam. Most viszont minden megváltozott. Már nem vagyok erős. Nem, gyenge vagyok. A kín, amit éreztem mart belülről. Nem lehet megállítani. Kibírhatatlan.
Arra eszméltem fel, hogy a csillagvizsgáló tetején állok. Nem fújt a szél, de messziről eső illatát lehetett érezni. Kellemesen hűvös volt.
Voldemort igazat mondott. Én csak azért születtem, hogy szenvedjek. Csak azért, hogy bántsanak. Más nem vár rám. De többet már nem tudok elviselni.
Felléptem a torony peremére. Néztem a feljövő Holdat és a csillagokat. Néztem a Tiltott Rengeteg sötétbe bújtatott fáit. Nekem ezek már csak szenvedést tartogatnak.
Majd lenéztem magam alá. Jó 100 méter mélység bontakozott ki alattam.
Jó volna repülni. Akkor mindent magam mögött hagyhatnék, s szabad lennék. Nem éreznék semmit. Semmit sem...
Leültem a peremre, s lábamat lógáztam, miközben a park füvét bámultam magam alatt, ahogy ezüstös fényével bevonja a Hold. Majd zajok ütötték meg a fülemet.
Mögöttem nyitva maradt az ajtó. Lábdobogások, kiáltások, fenyegetőzés. Ez mind nekem szólt. De nem érdekelt. Nem, már nem.
- Enna! Gyere le onnan! - hallottam egy kiáltást magam mögött. A vállam felett hátra pillantottam, s Lupint láttam. Ott állt mellette Potter, Lily, Pettigrew, McGalagony, Dumbledore, Madam Pomfrey, és az egész osztályom. S ott állt a többiektől elkülönülve Black is, kicsit közelebb hozzám. Egy pillanatig csak bámultam rájuk, majd újra lefelé tekintettem. Az egész Roxfort már a parkban tartózkodott, s néztek fölfelé. Még a sötétség ellenére is láttam, hogy néhányan mutogatnak. Mutogassatok csak, engem már ez sem zavar!
- Miss Hamilton, miért csinálja ezt? - kérdezte halkan McGalagony.
Miért is? Mert megölték a lelkem. És így nem bírok élni.
Kinyitottam a szám. Hangom kicsit rekedt volt, hiszen már órák óta meg sem szólaltam.
- Hadd meséljek egy történetet. Úgy tartják, van egy lány, akinek szárnyai vannak, s éjszakánként az eget szeli. Csakhogy ez a lány magányos. Rettentően magányos, mivel nincsenek barátai. De egy nap összefut valakivel. Valakivel, aki a legjobb barátja lesz. Őszintén szeretik egymást. Csakhogy nem véletlen, hogy a lány ennyire magányos volt. Ugyanis, ha valaki a közelébe kerül, megbetegszik, s a végén meghal. A lány barátja nem akarta, hogy ez történjen, így inkább elment. De a lány vállalta. Nem akart magányos lenni. A végén meghalt. És most én is meg fogok halni. De én nem a szeretteimért, hanem a szeretteim miatt – mondtam, s közben Blacket néztem a szemem a sarkából.
Felálltam ültő helyemből, de továbbra is a párkányon maradtam. Kitártam karjaimat, s éreztem, hogy feltámad a szél. Hajamat dobálta, s talárom is csapkodott az erős szélben.
- Néha azt kívánom, hogy nekem is legyenek szárnyaim – folytattam -, mert akkor messzire el tudnék repülni. Itt hagynék magam mögött mindent. Egy olyan helyre mennék, ahol senki sem ismer, senki sem bánt – felsóhajtottam, majd magam mellé ejtettem a karjaimat. - Ez csak egy mese. De sokban hasonlítok azzal a lánnyal. Ő is magányos volt, én is. Ő is megtalálta a boldogságot, én is. Aztán meghalt, és én is meg fogok. De ő boldogan ment a halálba. És én? Én viszont úgy, hogy csak keserűség és fájdalom van a szívemben.
- De az élet jó és rossz dolgokból áll – vette át a szót Dumbledore. - Ezen nem változtathatsz. A jó dolgok után mindig fognak rossz dolgok jönni, s a rosszak után jók. Ez egy körforgás. Ezeket túl kell élni. Ez tesz minket erőssé. Emberek vagyunk. A jó dolgokra kell gondolni, s akkor boldogok leszünk.
- De mi értelme a rövid jónak, ha utána csak a hosszú szenvedés következik?! Mi értelme van élni, ha nem tudunk jóra emlékezni, csak a rosszakra, mert azok belénk vésődtek? Mindig csak a rossz fog megmaradni. Semmi más. Így nincs értelme élni. Már beletörődtem – mondtam, s egyik lábamat a párkányról felemeltem. Valaki alulról felsikoltott.
- De a jók elfelejtetik a rosszakat és...
- Elég! - ordítottam, s szememből megint potyogni kezdtek a könnyek. Szembe fordultam a társasággal. Mindenki arcán rémület, s sajnálat tükröződött. Black reszketett.
Mosolyogtam. Könnyeimen keresztül is mosolyogtam. Mint apa a fényképén. Már minden rendben...
- Azt mondja, hogy a boldog emlékekre kell gondolnunk, professzor? De az olyan ember, akinek nincsenek boldog emlékei, az mire gondoljon? Mert a jó dolgok is csak fájdalmat szülnek, s sikítanom kell, ha az eszembe jutnak. Így nincs értelme élni. Sajnálom. Eddig tartottam magam, de most már nem megy. A lelkem elpusztult. Nem vagyok képes befogadni semmit. Sem jót, sem rosszat. Sajnálom – mondtam, s leugrottam.
A csillagvizsgáló kövére. Mindenkiből kiszakadt egy megkönnyebbült sóhaj.
- De nincs értelme leugranom. Most nincs. Hisz minden tanár itt áll. Megmentenének... De minek? - mondtam, s a padlót néztem. Aztán egy kezet éreztem a vállamon, s valaki csokit próbált ledugni a torkomon. A gyengélkedőn kötöttem ki.


Éjszaka volt még mikor felébredtem. Tiszta volt a fejem, mintha nem is aludtam volna.
Álmomban apával játszottam, még kislányként. A levegőbe dobált, miközben én nevettem. Nem tudom, hogy ez tényleg megtörtént-e velem, vagy sem, mégis szép volt. Nem akartam felébredni...
Az ágyon ültem, kezembe temetve az arcom, amikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, s Sirius sétált be. Ezúttal nem viselt láthatatlanná tévő köpenyt. Kicsit más hangulatban voltunk mind a ketten, mint legutóbb, amikor itt, a gyengélkedőn találkoztunk.
Nem szólt semmit csak megállt az ágyam előtt, s kérdőn meredt rám. Én meg csak néztem fekete szemébe, s éreztem még mindig szeretem. Fáj, de szeretem.
- Ugye nem akarsz tényleg meghalni? - szólalt meg csöndesen rövid idő után.
Nem mondtam semmit. Ilyen kérdésre nincs válasz.
- Enna, tudom mit hallottál – ült az ágyam szélére. - És azt is tudom, hogy ez neked nagyon fájt. De, kérlek, értsd meg, ők nem tudják azt, hogy szeretlek.
- Elmondhattad volna – suttogtam. - Akkor még nem is foglalkoztam volna vele.
- De... de féltem. Féltem, hogy megharagszol, s megint eltávolodsz tőlem. Sajnálom, be kellett volna vallanom.
- Igen, be – bólintottam. Hangom érzelemmentes volt, pedig belülről sikoltottam.
- Enna, ugye megbocsátasz nekem?
- Meg – mondtam, mire elmosolyodott. - De ne várd, hogy visszatérjek. Nem fog megtörténni.
- Nem, ezt nem is várom el, csak örülök, hogy...
- Mikor fogadtatok? - vágtam a szavába.
- Erről inkább nem mesélnék. Csak fájna neked.
- Már így is fáj – mondtam, s hagytam, hogy a könnycseppek lehulljanak a lepedőre.
- Enna...
- Tudni akarom, mióta terveztétek, hogy hülyét csináltok belőlem.
- Szeptembertől. Még a vonaton fogadtunk.
- Akkor minden csak hazugság volt.
- Nem! Vagyis az elején igen. De a karácsonyi partira már tényleg nagyon megkedveltelek. Az nem volt hazugság. Egyáltalán nem. Onnantól kezdve egyre jobban szerettelek. És tegnap éjszaka, az is mind igaz volt – mondta lehajtott fejjel. Láttam rajta, hogy szenved minden egyes szóval. Én még jobban szenvedtem.
- Menj el! - utasítottam.
- Enna...
- Kérlek! Megmondtam neked régen, hogy nem akarom, hogy megszűnjön a magányom, mert akkor kezdhetem előröl a hozzászokást. De nem tudom újból megszokni. Tudtam, hogy nem lesz jó melletted. S látod, ez lett a vége. Menj el. Légy szíves...
Nem szólt semmit, csak lehajtott fejjel az ajtó felé indult. Szeme furcsa fénnyel csillogott.
Tekintettemmel követtem a mozdulatait.
- Sirius! - kiáltottam neki, mikor a kilincsre fonta az ujjait. Reménykedve nézett vissza rám, de nem szólt.
Felugrottam az ágyról, s hozzá futottam. Meztelen talpaim csattogtak a hideg kövön. Végül a nyakában kötöttem ki. Még egyszer magamba szívtam az illatát, s ujjaimmal végigsimítottam az arcán. A karját a derekamra fonta, s várt. Én csókoltam meg, hosszan, szenvedélyesen. Utoljára...
Mikor elváltak ajkaink, a fülébe suttogtam.
- Nem bírom elviselni ezt az érzést. Sajnálom. Ne felejts el...
Láttam még megdöbbent arcát, majd kinyitottam a gyengélkedő ajtaját, s kilöktem rajta, majd bezártam. Nem jött vissza. Megtehette volna, de mégsem tette. Talán jobb is. Neki is, nekem is...


A földön ülök, felhúzott lábakkal, hátamat nekivetve a falnak. Gondolkodom. Mindenen. A múltamról, a jelenemről. A jövőmről nem. Nekem már nincs olyanom. Apa... Fájnak az emlékek.
Apa, hiányzol, gyere vissza!
Sirius... Miért kellett ezt tennie? Miért ölt ki belőlem mindent? Szerelem és kín egyet jelent. Nincs egyik a másik nélkül. Ha nem akarsz megsérülni, ne szeress. De akkor ne is élj.
Az iskola... Csak fájdalom. Semmi más. Alázások. Kín. Mégis elviseltem. De minek? Már előbb meg kellett volna tennem... Semmi sem változik.
Rájövök, nem a fájdalom öl meg. Nem. A remény, amiben csalódtam. Reménykedtem. De minek? Hisz tudtam, nem lehetek boldog. Soha.
Kezemben a varázspálcám tartom. Másik kezemben egy pennát. Nem tudom hogyan került oda. Majd egy suhintás és a penna nem penna többé. Egy penge. Ezüstösen csillog, s hideg. Olyan hideg, ami engem is körülvesz.
Aztán egy vágás. Csak egy picikét fáj. Aztán kellemesen meleg áraszt el. Még egy vágás. Még mindig nem fáj.
Lassan kezdek elálmosodni, s minden homályos körülöttem.
Viszlát... Ezt mondom, pedig nem fogok visszatérni. Élni és halni. Nem sok köztük a különbség. Azért élsz, mert szeretni akarsz. Azért halsz, mert szerettél.
Apa... jövök már. Várj meg.
Látlak. Nyújtod felém a kezed...
Sirius... Ne felejts el... Szeretlek. Viszlát.
Apa... Hát itt vagy. Most már minden rendben. Már nem fog fájni. Már soha többé nem fogok szenvedni. Velem vagy.
Apa... jövök. Már nem leszek egyedül. Soha többé nem leszek egyedül...
Viszlát...


Másnap reggel az egész Roxfort csendben ült az asztalnál. Április 1. Bolondok napja. Mégsem nevetett senki sem. Egy pisszenést sem lehetett hallani. Mindenki a tegnapi esti eseményeket emésztette.
Aztán gyors cipőkopogást lehetett hallani a folyosóról, végül Madam Pomfrey lépett be a terembe. Minden diák és tanár felkapta a fejét. A javasasszony zokogott, arcát áztatták a könnyek. Végül a tanárok asztalánál lefékezett, összeroskadt, s zihálva vette a levegőt.
- Madam Pomfrey? - állt fel Dumbledore, s felemelte az asszonyt a földről. - Mi történt?
- Enna... Enna Hamilton!!!
- Mi történt?! Beszéljen!
- MEGHALT!!! A gyengélkedő padlóján ül vérbe fagyva. Felvágta az ereit, Dumbledore! Megölte magát!
Az igazgató nem szólt semmit, csak ledermedten állt az asztal előtt. A tanárok megremegtek, Madam Pomfrey meg tovább zokogott.
A diákok nem csináltak semmit. Aztán valaki a tányérjába ejtette a kanalát. A csörömpölés fülsértő volt a csöndben. Végül egy lebegő fekete talár, s egy fiú rohanni kezdett.
- Sirius! - kiabált utána James Potter.
De a fiú nem hallotta. Csak rohant, rohant fel a gyengélkedőre. Nem akarta elhinni a gyógyító szavait. Hazugság!
Nem, nem hazugság. Enna a fal tövében ült, s körülötte hatalmas vértócsa. Csuklóján hatalmas sebek, s mindenhol fekete színű, alvadt vér. Mosolyog. Mosoly az arcán...
- Ne... ne, ezt ne – suttogta Sirius, s a testhez sétált. - Ébredj fel! Enna...
Akkor értek fel az osztálytársai, az egész Roxfort az ajtóban állt. Dumbledore furakodott be a diákok között, s Siriust figyelte fátyolos tekintettel meg a halott lányt.
Potter ökölbe szorított kezekkel figyelte legjobb barátját, amint az magához vonja az élettelen testet.
- Ébredj fel! - kiabálta Sirius, s megrázta a hideg testet. – Ne hagyj itt! Ne csináld ezt! Ébredj fel!
Lily Evans kezébe rejtette az arcát, s zokogott, Lupin lehajtott fejjel állt, s egész testben remegett. Pettigrew a körmét rágta, s fal fehér volt.
A Mardekár tagjai ezúttal nem viccelődtek. Nem gondolták ők, hogy a sokévnyi megaláztatásnak ez lesz a vége. A Black nővérek talán életükben először igazán együtt éreztek Siriusszal. Piton és Malfoy elfordított fejjel nézték a jelenetet, de szemükben sajnálat csillant. McGalagony Lilyhez hasonlóan sírt.
- Hozza vissza! - fordult Sirius Dumbledore felé. Szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek. – Hozza vissza! Könyörgöm...
- Sajnálom, nem lehet – válaszolt remegő hangon az igazgató. - A halottakat semmi sem hozza vissza.
- NEM! Enna!!! Miért?! Miért csináltad ezt? - zokogott Sirius, s mellkasára vonta a lányt. - Gyere vissza!
- Sirius, gondolj arra, hogy neki ez jobb. Ő választott. Nem akart többet szenvedni. És ez érthető.
- Nem...
- Engedd el – lépett a fiú mellé az igazgató.
- Örökké szeretni foglak – suttogta Sirius, s a lány hideg, de még mindig vörös ajkaira finom csókolt lehelt.
Sirius felkapta a lány testét, Enna fejét a saját vállára hajtotta, majd a diákok között és az igazgató előtt kivitte a gyengélkedőről... Így élt, s halt Enna Hamilton. Élete csakis kínnal telített, s halálában talán boldog lehet. Egyetlen dolog maradt a lány után. Az ezüst gyűrű Sirius ujján.
Sirius viszont nem látott valamit. Nem vette észre azt az aprócska szócskát, amit az alvadt vértócsa közepébe írt Enna haláltusájában: Egyedül...


VÉGE