Azt hiszem depressziós lettem. Magamat hibáztattam. Mindenért. Én voltam az oka, hogy engedtem Siriusnak, én tehettem arról is, hogy más lány karjaiban kötött ki. Nem figyeltem rá. Az én hibám.
Rettentően keveset ettem, s gyakran éjszakákat virrasztottam át. A hangulatom is nyomott volt, senkivel sem beszéltem. A tanárok sem tudtak kihúzni belőlem egyetlen szót sem. Hetekig, mint egy zombi, úgy mászkáltam az iskolában. Dumbledore is próbált velem beszélni, de én csak elnéztem a feje felett vagy üveges tekintettel meredtem rá.
Szorongtam. Féltem kilépni a szobámból, féltem emberek közé menni. Minden tekintetet a hátamban éreztem, pedig valószínűleg csak képzelődtem. Már attól is összerezzentem, ha hozzám szóltak.
Így ment el a február és a március nagy része is. Aztán kezdtem valamelyest jobban lenni. Az alvás- és az evészavaraim nem múltak el, de már nem szorongtam.
Siriusszal viszont nem beszéltem. Nem azért, mert mérges voltam rá, hanem amiatt, mert még a látványa is fájt. Ha csak rám nézett, legszívesebben elszaladtam volna. Általában meg is tettem, így nem volt esélye, hogy beszéljen velem. Pedig sokszor akart.
A kín nem múlt el. A seb, amit ejtett rajtam, még nem gyógyult meg.
Ha meghallottam a hangját mindig másra tereltem a figyelmem. Leginkább a R.A.V.A.SZ.-ra kezdtem készülni. Ez viszont teljesen elvonta a figyelmem. Lehet, kicsi korai volt a készülés, de legalább biztos nem bukok meg.
Gyorsan eltelt március. Már csak azt vettem észre, hogy a fák virágba borultak, s egyre több szerelmespár sétált kézen fogva a parkban. Az időjárás is kellemesen meleg volt, néha igaz feltámadt a csípős szél.
Éppen a parkban ültem a tóparton, s az óriáspolipnak dobáltam száraz kenyeret, amikor meghallottam a kutyaszerű nevetést. Mintha gúny visszhangzott volna benne.
Összerezzentem. El kell innen mennem. Most azonnal. Aztán a szél veszekedés hangját hozta felém.
- A picsába, fogd már fel, hogy nem kellesz nekem! Szállj le rólam, Karen!
- De, Sirius, ott a könyvtárban...
- Ott a könyvtárban is te másztál rám! Én nem akartam, hogy megcsókolj! És fogd fel! Nem-fogok-járni-veled! - tagolta.
- Kérlek, Sirius, adj egy esélyt... – könyörgött Karen.
Már láttam is őket. Sirius nagy léptekkel a tó felé haladt, Karen meg kocogott utána. A háttérben feltűnt Potter is, aki szánakozva figyelte a jelenetet. Lupin is ott virított, de egy könyvbe temetkezve. Követte példámat és tanult. Pettigrew meg a földön feküdt és aludt. Milyen gondtalan...
- Értsd már meg, te hülye liba, hogy NEM! Szakadj le rólam!
Szánalmas jelenet volt. És Karen számára megalázó. Megtudhatta, én hogy éreztem magam évekig.
Ha nem lettem volna ilyen állapotban, akkor biztos felröhögtem volna. De így?
Felsóhajtottam és elszakítottam a szemem az immár zokogó lányról, s a dühös arcú Siriusról. Aztán észrevette, hogy én is ott ülök. Kicsit meglepődött, majd erőt véve magán felém indult. Ez így nem lesz jó! Megint fájni fog.
Legszívesebben felpattantam volna, de lábaim nem engedelmeskedtek, ehelyett csak néztem, ahogy közeledik.
Végül nem jött oda hozzám, csak pár méterre tőlem megállt, s a szemembe nézett. Meredten bámultuk egymást, de egyikünk sem szólalt meg. Láttam a rajta, hogy legszívesebben idejönne, de megértette az érzéseimet, s békén hagyott. Egyetlen mozdulatot tett. Felemelte jobb kezét, s felém mutatta. Középső ujján ott csillogott a gyűrűm.
Megremegett a kezemben a kenyér. Ne csináld ezt velem!
Összezavarodtam. Most szeret vagy nem? Igazat mondott? Vajon tényleg Karen mászott rá? Lehetséges, mert ha nem így lenne, máshogy viselkedne vele. Most mi van?
Összeszorította a szemeit, majd keserűen felsóhajtott, végül elsétált. A gyűrűm rajta maradt.
Belebámultam a fekete vízbe. Most mi lesz?


Zonkó Csodabazárában álltam, s a különböző áruk között keresgéltem. Mit is vegyek a szülinapomra?
Március már az utolsókat rúgta, 30.-a volt, másnap a születésnapom. Betöltöm a 18-at. Szép szám. Anya küldött egy kis pénzt, hogy vegyek magamnak valamit. Tudja, hogy nem szeretem, ha marhaságokkal lepnek meg. Inkább megveszem magamnak azt, amit akarok.
Éppen a Trükkös Tintát nézegettem, amikor kinyílt mögöttem az ajtó, s bemasíroztak rajta a Tekergők.
- Szerintetek, Lilynek tetszene a trágyagránát? - kérdezte Potter, s levett egy nagy csomagot az egyik polcról.
- Te meg vagy húzatva?! A lányok nem kedvelik az ilyen ajándékokat. Valami szépet vegyél neki – tanácsolta Lupin.
- Valami szépet? Daloló Denevér? Nem, ez sem jó. Áh, mit mondasz, Tapmancs?
- He? Mi van? Ja, nem tudom, mit vegyél – ébredt fel álmélkodásából Black.
- Sirius, neked mi bajod? - nyekeregte Pettigrew – Napok óta olyan vagy, mint a hulla.
- Nem vagyok valami jól – mondta a fekete hajú, majd elfordult a társaitól.
Akkor vett észre, hogy én is ott vagyok. Láttam rajta, hogy alig tudja visszafogni magát, s legszívesebben a nyakamba vetné magát. Barátai érdeklődve néztek hol rám, hol Siriusra.
Elfordultam tőle, visszatettem a Trükkös Tintát a polcra, majd gyors léptekkel elhagytam a boltot.
Nem haragudtam rá. Egy percig sem. Ez sokkal rosszabb volt, mint a düh. Ez csak színtiszta fájdalom. Lehet, másoknak nem fájt volna ennyire, de engem nem egyszer megkínoztak. Megkínozták a lelkem. S amikor elkezdek bízni, ez történik. Csak az a baj, hogy túlságosan szerettem. Igen, szerettem. Nagyon...
Már a falun kívül jártam, amikor feleszméltem. Nem tudom hova jutottam, de fák között haladtam. Hogy a fenébe kerültem én ide? Mintha valaki hívna... Jövök már.
Aztán kiértem egy kicsike tisztásra. Emberek álltak körülöttem. Magas férfiak és nők. Fekete talárt viseltek, s arcukon maszk díszelgett. Mi a fene folyik itt?
Lassan hátráltam volna, amikor kört alkottak, így elvágva előlem a menekülés útját, s én középen álltam. Nem volt menekvés.
Aztán egy magas férfi lépett ki a többi közül. Ő nem viselt maszkot, s szeme vörösen csillogott. Még jóképűnek is mondhattam volna, ha nem tekergőzik a vállán egy hatalmas kígyó. Mosolygott. Szinte jóindulat csillant a vörös szemében. Egyre közeledett hozzám, majd megállt velem szemben, s atyaian nyújtotta felém a kezét.
- Ki... ki maga? - remegett meg a hangom. Tudtam, nem véletlen, hogy pont erre tévedtem.
- A nevem Voldemort Nagyúr. Nem hiszem, hogy hallottál valaha is rólam.
- Nem, valóban nem – feleltem. Kezdtem félni. Nem volt valami bizalomgerjesztő kedves mosolya. Inkább félelmetes.
- Azt hiszem megtaláltál valamit, ami az enyém. Köszönöm, hogy visszajuttattad hozzám.
- Miről beszél? - kérdeztem, s kezem lassan a varázspálcám felé haladt.
Fellebbentette a talárját, s kihúzta alóla a könyvet. Azt a könyvet, amit elrejtettem.
- Szóval, Maga az a fekete mágus. Dumbledore professzor tájékoztatott róla, hogy el fog jönni.
- Á, a jó öreg Dumbledore. Hát még él? Pedig már akkor sem volt fiatal, amikor én a Roxfortba jártam...
- Beszélgetni jött? - vágtam a szavába – Mert szerintem nem. Miért akarta, hogy ide jöjjek?
- Látom, rájöttél. Igen, az én kedves barátaim megátkoztak, amíg a faluban tartózkodtál, s így egyenesen a karjaimba sétáltál. Semmi erőszak, semmi fenyegetés. Kényelmes megoldás, nem? - mosolygott továbbra is.
- Jó, akkor beszéljünk. Érdekelne egy-két dolog. Hogy lehet az, hogy megtaláltam a könyvét, pedig azt már elégették?
- Köszönöm kérdésed – mondta, miközben sétálni kezdett a körben. Szememmel követtem a mozgását. Álarcos hívei nem mozdultak. - Egyik legjobb bűbájom. Valóban elégették, de egy olyan személynek, mint te újra megjelent. Mondjuk úgy, feltámadt hamvaiból.
- Olyan személynek, mint én? Miért vagyok én különleges?
- A szíved. Az a különleges. Teli van haraggal, szenvedéssel, kínnal, fájdalommal. Hadd nem soroljam fel, hogy még mivel. Az utad csak ilyen érzelmekkel van kikövezve. Más nem vár rád életed során. És pontosan ezért jelent meg neked a könyv. Tudtam, hogy használni fogod az igéket, hogy bosszút állj. Csak hát, azzal nem számoltam, hogy te nem vagy velejéig gonosz. Csak egy szerencsétlen sorsú, fiatal lány. S nem is vagy képes ölni. De ez még változhat.
- De egyszer akartam – hajtottam le a fejem. - Amikor kimentem az erdőbe a könyvért, úgy éreztem valakit meg kell öljek. Ez is a Maga műve!
- Pontosan – bólintott. - Akkor is átkot kellett használnunk, hogy kicsaljunk. Máskülönben akár évekig ott feküdhetett volna. Kellett valami, hogy rávegyünk, menj oda.
- De minek? Hisz a könyv már régen Magánál volt, gondolom.
- Igen. Okos lány vagy. Azért kellett, hogy kicsaljunk, hogy lássuk ki vagy. Ki az, akit beszervezek a halálfalóim közé. Azt tudtuk, hogy valaki megtalálta a könyvet, de azt nem, hogy ki. Látni akartalak, ennyi. Azt ne kérdezd, hogyan jutottunk be a Roxfortba, mert nem árulom el. Legyen annyi elég, hogy nem volt könnyű.
- Én nem fogok Maguk közé beállni. Nem fogok senkit sem megölni! - kiáltottam dacosan, s kezemben már a pálcámat tartottam.
A halálfalók mozgolódni kezdtek, de a Nagyúr egy mozdulatával lenyugtatta őket.
- Biztos, hogy ezt akarod? - bólintott a pálcám felé – Többen vagyunk, s ne feledd, mi már nem diákok vagyunk. Inkább hallgass végig. Üzletet ajánlok.
- Miféle üzletet? - kérdeztem, s lejjebb eresztettem a pálcám.
- Mindent tudok rólad. Tudom, hogy nincsenek barátaid, mindenki csak megaláz, csak bántanak, s te ezt tűrőd. Tudok apádról is.
Nem szóltam. Nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott ledermedten, s hallgattam szavait.
- Gyere velem. Kiváló halálfaló lenne belőled. Bosszút állhatnál mindenkin, aki valaha is bántott. Hatalmad lenne. Életről és halálról dönthetnél. Senki sem alázna meg soha többé, te aláznád meg őket. Kecsegtető, nem? Gyere velem! - nyújtotta felém fehér kezét.
Csöndbe maradtam, s komolyan gondolkoztam az ajánlatán. Mennyivel könnyebb lenne az életem emellett, a férfi mellett. Már senki sem bántana, senki sem űzne belőlem gúnyt. Bosszú. Pitonon, Malfoyon és mindenkin, aki valaha is bántott. De anya? Megszakadna a szíve. És apa sem ilyenekre tanított. De ha nekem jobb lenne? Bosszú...
- Na, mit szólsz? - mosolygott még mindig.
Leengedtem a pálcámat, s vörös szemeibe néztem. Nincs bennük semmi szeretet, csak hideg és gyűlölet. De felajánlja nekem a világot...
Lassan újra a magasba lendítettem a kezem. Már nem volt benne pálca.
- Jó kislány – vigyorodott el.
Nem, ezúttal nem álltam átok befolyása alatt. Saját elhatározásomból döntöttem így.
Kezemet már majdnem belecsúsztattam a tenyerébe, amikor öblös kiáltások hallatszódtak fel.
- Stupor!
- Reducto!
- Capitulatus!
Körülöttem a halálfalók értetlenül forgolódtak, nem látták, ki támadja őket a fák közül. Majd egyesével dehoppanáltak.
- Nagyúr, jöjjön! - kiáltotta az egyik álarcos.
Voldemort rám nézett. Várta, hogy megfogjam a kezét. Ekkor valaki kicsörtetett a tisztásra.
- Enna! - Sirius volt az. – Ne tedd! Ne menj vele! Kérlek!
Megállt a levegőben a kezem, s Siriusra néztem. Szemében könnyek csillogtak, s rémülten nézett rám. Zihált. Futott, hogy megmentsen.
Én meg szemem sarkából Voldemortra pillantottam. Egy pillanat alatt megváltoztattam a döntésemet.
- Nem – válaszoltam végül, s hátrébb léptem. - Én nem leszek gyilkos.
A Nagyúr arcáról eltűnt a jóindulatú mosoly, s inkább vicsorgássá változott. Láttam, hogy pillanatokon belül rám támad. Aztán mégsem tette, mert Dumbledore kocogott ki a fák közül.
Voldemort felszisszent, mint egy dühös kígyó, majd az utolsó halálfalói kíséretében dehoppanált.
Erőtlenül rogytam a földre. Majdnem engedtem egy gyilkos csábításának. Majdnem belőlem is azt csinált.
Körülöttünk füstölögtek a fák, ahogy eltalálta őket az átkok. A faluból emberek kezdtek beszaladni az erdőbe a pufogásokat hallva.
Dumbledore sétált mellém, majd karomnál fogva felhúzott a földről.
- Még szerencse, hogy erre jártam – mondta. Kissé mintha haragos lett volna. - S köszönd meg az ifjú, Mr. Blacknek. Ha ő nem jön utánad, s nem keres meg engem, már a halálfalók között ülnél.
- Bocsánat – sóhajtottam. Remegett a hangom.
- No, nincsen semmi baj. Örüljünk, hogy nem történt veled semmi. Most meg menjünk vissza a kastélyba.


Kiléptem a fürdőszobából, s nagyot sóhajtottam. Ki tudja most hol lennék. Lehet, hogy már meg is öltem volna valakit. Lehet, hogy először a Roxfortba törtünk volna be. Még belegondolni is szörnyű... Legszívesebben elsüllyedtem volna jó mélyre, annyira bántott, hogy pár percig majdnem elmentem Voldemorttal. De az ajánlata igazán kecsegtető volt. De most ezután mi lesz? Megpróbál majd megölni vagy megint be akar majd szervezni? Egész életemben bujkálnom kell majd előle?
Levetettem magam az ágyra, s próbáltam kiverni a fejemből Voldemortot, s az ajánlatát. Addig-addig próbálkoztam, hogy végül elaludtam.
Arra ébredtem, úgy éjfél környékén, hogy a szobaajtó lassan, nyekeregve kinyílik, s Sirius ugrik be rajta. Felültem az ágyon, s szájtátva néztem. Hogy a francban jött ez fel?! Hisz a lépcső!
- Sajnálom, de most már tényleg beszélnünk kell – mondta csípőre tett kézzel.
- Előbb azt áruld el, hogy hogyan tudtál feljönni? Hisz a lépcsőnek csúszdává kellett volna válnia, mihelyst felteszed a lábad! - mondtam. El is felejtettem, hogy mit láttam a könyvtárban. Azóta sok minden változott. Megmentett.
- Ja, szóval érdekel, mi? Emlékszel a patrónusodra?
- Igen, egy nagy, csapzott szőrű kutya. De ez most, hogy... ÁÁÁ!
Igen, ez volt a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit láttam. Sirius helyén a patrónusom állt. Vagyis nem a patrónus, csak teljesen ugyanúgy nézett ki. Kivéve, hogy ez fekete volt, s élő. Majd megint Sirius állt előttem egy csábító félmosollyal az arcán.
- Te... te animágus vagy? - hebegtem.
- Aha – bólintott. - És egyben a patrónusod is. Hát nem vicces? Amúgy ezért tudtam feljönni. A lépcső nem érzékeli az állatokat, csak a fiúkat.
- De ez illegális!
- Nem érdekel! - csattant fel, majd az ágyamra vetette magát – Én azért jöttem, hogy megmondjam, nem bírom már tovább.
Nem szóltam. Vártam a folytatást.
- Nem bírom nélküled! - kiáltotta – Azt hiszem... azt hiszem, szeretlek.
Még mindig nem szóltam egy árva szót sem, pedig kérdőn nézett rám.
- Mondj már valamit! Megőrülök, hogy nem szólsz semmit!
- Szeretsz. Én is téged – feleltem halkan.
- Hát akkor?
- Hát akkor összetörtél! Ezt tetted!
- Nem! Én nem akartam! Az a rohadt liba mászott rám. Gyűlölöm érte! Miatta távolodtál el tőlem. De én is hibás vagyok. Nem kellett volna hagynom, hogy megcsókoljon – mondta, s erősen homlokon csapta magát.
A szemébe néztem. Nem láttam benne hazugságot. Csak színtiszta érzelmeket.
- Látod? - emelte fel a jobb kezét, s mutatta a gyűrűt. - Azért viselem, mert ezzel akarom bizonyítani, hogy szeretlek. Hiányzol... Hiányzik az illatod, a hajad, minden egyes porcikád...
- Elég volt, Sirius! - kiáltottam rá, majd elmosolyodtam. - Nem haragudtam rád. Egy percig sem. Csak fájt. Kínzóan fájt. Nem csináld ezt velem. Soha többé – mondtam remegő hangon, s ujjaimat a kezére kulcsoltam. Ő viszont nem érte be ennyivel.
A nyakamba vetette magát és úgy ölelt, mint még soha. Majdnem kiszorította belőlem a levegőt. Vállgödrömbe fészkelte az állát, s vadul csókolgatta a nyakam. Ujjaimmal a hajába markoltam, s magamba szívtam az illatát.
- Szeretlek – suttogta a fülembe, majd ajkaink szenvedélyes csókban forrtak össze. Percekig csak ültünk, egymás karjaiban, majd éreztem, hogy lassan a hátamra dönt, s rám nehezedik. Keze már a pólóm alatt járt, én meg a gerince mentén simogattam, amitől halkan nyögdécselt. Megtaláltam a gyenge pontját.
Már rég a vágyaink és az ösztöneink vezettek minket.
Most nem állítottam meg. Nem hagyta volna és én sem akartam. Ezen az éjszakán végleg odaadtam magam neki.


Hajnalban ébredtem fel. Mellettem feküdt, nyitott szemmel.
- Felébresztettelek? - suttogta.
- Nem – ráztam meg a fejem, s egy apró csókot adtam neki a szája mellé. Elkapta a fejem, s magára húzott. Percekig kényeztettük egymást, majd lihegve eltávolodtam tőle.
- Menned kéne. Még a végén észreveszik, hogy nem a saját ágyadban aludtál – mondtam, majd kikeltem az ágyból, s a fürdőbe mentem. Kissé összeszedtem magam, felöltöztem, s erőt vettem remegő lábaimon. Anyám! Ez annyira új, annyira más.
Amikor kiléptem, ő már felöltözve várt.
- Szeretlek – mondtam neki, s egy újabb csókkal búcsúztam el.
- Én is téged – mondta, s kutyává alakult.
Kinyitottam neki az ajtót, majd vidáman kikocogott. Mosolyogva bújtam vissza az ágyba. A párnán még mindig lehetett érezni az illatát.


Reggel fülig érő szájjal siettem lefelé a nagyterembe. Mindenkire rávillantottam egy mosolyt, amin elég sokan meglepődtek. Főleg Malfoyék, amikor odavetettem nekik, hogy szép napunk van. Látni kellett volna az arcukat. Azt se tudták, hogyan vegyenek levegőt.
A nagyteremben már ott ült az összes Tekergő, Lily Evans társaságában, háttal nekem. Nem vették észre, amikor beléptem.
Vigyorogva indultam Sirius felé, s az se érdekelt, ha mindenki megtudja, hogy lefeküdtem vele. Tudja meg az egész világ, nem érdekel! Boldogságomnak nincsen határa! Szerelmes vagyok, ráadásul ma van a szülinapom is!
Már Sirius háta mögött álltam, s kezemet a vállára tettem volna, amikor meghallottam a beszélgetésüket. Kezem megállt a levegőben, s hallgattam szavaikat.
- Hát, Tapmancs, nem hittem volna, hogy tényleg megcsinálod! Elnyerted a 100 galleont.
- Nem a pénzért csináltam, abból van elég. Megmondtam, hogy nem vagyok gyáva, s megfektetem Hamiltont.
Mi? Ne. Ezt ne. Csak ezt az egyet ne. Úristen...
- Ráadásul még határidő előtt. Szép teljesítmény.
- Nem gondoljátok, hogy ez egy kicsit durva vicc? Mi lesz, ha megtudja? - kérdezte Lily.
- Semmi, mert nem fogja megtudni – vonta meg a vállát Potter.
- Szerintem gonoszság volt azon fogadni, hogy Sirius le tudja-e fektetni azt a lányt – motyogta Lupin az újságja mögül.
- Ja, te is fogadtál – felelte Pettigrew.
Hazudj! Könyörgöm hazudj! Nem akarom hallani az igazságot!
- Oké, le lehetne szállni a témáról?! Ott van a bizonyíték a kezedben, Ágas, elhiheted. És most már szeretnék enni.
- Úh, még van étvágyad? Nem vette el Hamilton? - nyelt egyet Potter, majd felemelte az egyik fekete, csipkés fehérneműmet – Azért, azt meg kell hagyni, jó ízlése van.
- Tedd már el! - csattant fel Lily.
- Féregfark, ne rángasd már a taláromat! - kiáltotta Lupin ingerülten. Ugyanis Pettigrew már jó fél perce engem bámult. Valami miatt hátrafordult, s szembe találta magát velem.
Remegett a szám széle.
Nem, ez nem igaz! Ilyet nem tehetett. Ne... ne... ne... Nem bírom! Nem bírom! Ez nagyon fáj! NE!!!
- Mi bajod van, Féregfark, mit bámulsz enny... Úristen! - fordult hátra Lupin is. Kiáltására a másik három is szembefordult velem. Eltátották a szájukat és rémülten pislogtak rám.
- Enna... - hebegte Sirius, s felállt az asztaltól. - Félreérted! Amit mondtam neked, az mind igaz.
Lehajtottam a fejem.
Nem bírom tovább! Ezt nem lehet elmondani, annyira fáj. Megint. És mindig, örökkön-örökké.
A körmeimmel véres árkokat szántottam a karomon, inkább ez fájjon, mint a lelkem.
Éreztem, könnyek áztatják az arcomat. 7 év után először sírok. Hangtalanul, de zokogok.
Nem! Ezt nem tudom felfogni. Nem állom ezt a kínt.
Sikolts! Sikolts! Üsd! Verd! Ordibálj! Csinálj valamit! Ne állj ott, ne nézd végig, hogy tönkreteszik az életedet!
Már mindegy, már tönkretették. Nem tudok többé felállni a padlóról. Soha többé. Már nem fogok élni. Meggyilkoltál.
Felemeltem a fejem, letöröltem a könnycseppeket, majd kikaptam Potter kezéből a fehérneműm.
- Gratulálok Sirius Blacknek a győzelméhez – suttogtam, majd a kijárat felé indultam.
Majd csak rohantam, rohantam. Végül a pincében találtam magam, egy használaton kívüli tanteremben. A földre rogytam, s kitört belőlem a keserű zokogás.
Mit csinálsz?! Szedd össze magad! Nem hagyhatod el magad! Ne sírj. Könyörgöm...
Elég! Nem bírom tovább! Ez mindennél rosszabb. Már megint szilánkosra törted a szívem! Vérzem. Ezer sebből vérzem. Soha nem fog begyógyulni. Már nem lehet megragasztani. Most már nem.
Elegem van! Nem megy... Nem tudok felkelni. Kiirtottál belőlem mindent.
Elvesztem a józan eszem. Elveszem a kínban. Meghaltam. Már nem lehet visszacsinálni...
Úristen! Nem akarom ezt a szenvedést! Valaki segítsen!
Senki sem fog segíteni. Mindennek vége. Számomra vége...
Homlokomat a hideg kőpadlónak nyomtam. Kétségbeesett sikoltásom betöltötte az üres termet.