Másnap reggelre a mázolmány nem tűnt el. Minden diák, aki arra járt nagyot röhögött a képen. Sokan, amikor megláttak egy tanárt a folyosón közlekedni, hangos kacagásban törtek ki. Persze a tanerők nem. Csak mogorva képpel járkáltak, s a Roxfort fennállása óta a legtöbb pontlevonás most történt. És akkor még nem szóltunk Frics kománkról. Szerintem ő még sohasem volt ennyire mérges. Akárhányszor egy kárörvendően mosolygó diákkal találkozott, hangos szitkozódásba kezdett. Meg persze neki kellett letakarítania a képet. Biztosan örült neki.
Persze mindenki tudta, hogy a Tekergők voltak, s a Griffendél klubhelyiségében mindenki gratulált az elképesztően csodálatos műhöz. Ők meg örömmel fogadták a gratulációt. Kivéve Lupint, aki még mindig mérges volt, hogy a barátai rávették erre. És akkor én mit szóljak? Jobb esti programot is el tudtam volna képzelni magamnak, mint a buditakarítást.
Elég szörnyű volt a nap ahhoz, hogy ne legyen kedvem semmihez sem. McGalagony olyan szemeket meresztett ránk, hogy néha azt hittem, menten holtan fordulok le a székről. Amikor meg újra megpróbáltam elmagyarázni, hogy én ártatlan vagyok, süket fülekre találtam. Blackék nem segítettek, őket nem érdekelte, hogy én is a bűntársuk voltam-e vagy sem, Dumbledore meg nem tudott igazolni, mivel nem tartózkodott az iskolában. Szóval, kicsit mérgesen, kicsit durcásan és kicsit kedveszegetten érkeztem meg az első emeletre. A Tekergők már ott álltak házvezetőnk társaságában, aki a kezében négy pár gumikesztyűt és négy üveg tisztítószert tartott.
- Örülök, hogy végre méltóztatott megjelenni, Miss Hamilton – mondta mérgesen McGalagony. - Nos, itt vannak a tisztítószerek. Mint mondtam, az első három emelet mosdóit kitakarítják. De úgy hogy ragyogjon!
- Tanárnő, a lány WC-ket is? - kérdezte félősen Lupin
- Mindet! Nincs kivétel! - kiáltotta a tanárnő, majd a kezünkbe nyomta a felszerelést és elmasírozott.
- Hehe, mindig is arra vágytam, hogy bemessek a lány WC-be – mosolygott Black.
- Nem mintha nem jártál volna már ott – állapította meg Potter. Már nem kancsalított.
- De nem legálisan – vigyorgott tovább Black, én meg a kezükbe nyomtam a cuccukat, s beléptem a legközelebbi fiú budiba. Bent csak két hollóhátas fiú tartózkodott.
- Takarítás, szóval kifelé! - mondtam nekik, mire mellettem kislisszoltak. A másik négy meg bejött, s nekiálltunk.
Az első emelettel gyorsan végeztünk. Egy szó, annyi nem hangzott el köztünk. Mindannyian arra mentünk, hogy mihamarabb végezzünk ezzel a gusztustalan melóval. A másodikon már kicsit több idő töltöttünk el, mivel Potter és Black halálosan megunta a takarítást, inkább szórakoztak helyette. A WC-kefével kardoztak vagy Pettigrewt próbáltak a kagylóba belenyomni. Szerencsétlent nem is egyszer sikerült, de persze csak baráti viccelődésnek fogta fel. Szép kis barátok.
Aztán mégis végeztünk, s következett a harmadik. Itt aztán katasztrofális helyzet alakult ki.
Az utolsó WC-ben voltunk, s már az végső simításokat végeztem. Igen én. A négy fiú nem csinált semmit. Már Lupin is megunta, s élvezettel nézték, hogyan dolgozom helyettük is.
- Unalmas ez a büntetés – morogta a földön üldögélő Potter. - Valamivel fel kéne dobni.
- Hé, Hamilton, miért nem énekelsz? - kérdezte tőlem Black.
- Csak azért, hogy ti ne unatkozzatok, nem fogok – mondtam, s beleöntöttem a tisztítószert a budiba.
- Te tudsz énekelni? - lepődött meg Lupin.
- Ha hallanád, hogy hogyan énekel, lemennél hídba – bizonygatta továbbra is Black.
- Halljuk, halljuk!
- Nem, nem fogok nektek énekelni – mondtam, s lehúztam a WC-t és a tetejére ültem.
A fiúk mikor látták, hogy végeztem, felálltak a földről, felkapták a cuccukat, s mint aki jól végezte dolgát a kijárat felé vették az utat. Pár másodperc múlva Pettigrew szólalt meg.
- Ezt bezárták.
- Mi az hogy bezárták?
- Hát, bezárták. Tudod, kulccsal.
- Ez nem poén – léptem ki a fülkéből.
- Szerintem sem, de ez tényleg zárva van – rázogatta meg a kilincset Black
- Na, majd mindjárt elintézem – mondta Potter, s előhúzta talárja zsebéből a varázspálcáját és az ajtóra fogta. - Reducto!
- Ne!!! - ordította Lupin, de már későn. Az ige visszahullott az ajtóról, s eltalálta az első WC- fülkét, ami nagy robaj kíséretében felrobbant, s víz kezdte elárasztani a mosdót.
- De idióta, az Alohomorát kellett volna használnod, nem a taroló átkot! Ez nem segít! - kiabált a döbbent Potterrel Lupin. Én ezt viszont csak fél füllel hallottam, ugyanis a szálló deszkadarabok közt hevertem. Az egyik elég durván megsebesített, s bal alkaromból lassan folydogált a vér.
Black odasietett hozzám, s felhúzott a vizes padlóról.
- Jól vagy?
- Á, nem látod, ugrálok örömömben – mondtam mérgesen, s tenyeremet a vérző kezemre szorítottam, majd odaugrottam a WC-kagyló helyéhez. Egy nagyobb lyuk tátongott már a helyén. Mintha egy kisebb meteor csapódott volna be.
Már lassan a térdünkig ért a törött csőből kilövellő víz. Mind az öten olyan vizesek voltunk, mintha egy medencében úszkáltunk volna. Még szerencse, hogy nem szennyvíz volt. Csak akkor lettünk volna szarban. Szó szerint.
Nem törődve a karomba nyilalló fájdalommal, lekaptam magamról a talárom, s a vízvezeték törött szájára szorítottam, így próbáltam lassítani a víz feltörését. Arcomba persze folyamatosan kaptam a nagy nyomású vizet.
Black mosolyogva nézte erőlködésemet, majd nagy nehezen követte a példámat. Ledobta talárját, s ő is a cső szájára szorította a ruhadarabot. Lupin még mindig Potterrel veszekedett, Pettigrew meg tátott szájjal figyelte ügyködésünket.
- Az istenért, nyissátok már ki azt a kibaszott ajtót! - ordította Black, miközben kiköpte a nagy mennyiségű vizet, ami a szájába spriccelt. Barna hajú barátja észbe kapott, s ráfogta pálcáját az ajtóra, elhadarta a varázsigét (ezúttal a helyeset), mi meg kizúgtunk a folyosóra. A kihömpölygő víz magával sodort minket.
Egymás hegyén-hátán úsztunk vagy 10 métert mikor sikerült végre kikötnünk. Az egyik falon. A hátunk mögött meg felhangzott a röhögés. Az egész Mardekár állt előttünk, élükön az elmaradhatatlan négyessel.
- Nos, jó volt a fürcsi, Sirius? - nevetett fel Bellatrix.
- Ennyire béna poént is csak te tudsz kitalálni. Ráadásul ez nem is a te érdemed, unokahúgom – nyomta meg utálkozva az utolsó szót Black.
- Már megint mi folyik itt? - csattant fel Lumpsluck hangja, majd befutott. Előbb a hasa, utána a feje is.
- Hát, Magukkal meg mi történt? - nézett ránk a bájital tanár.
- A kedves diákjai bezártak minket a WC-be, s hát... történt egy kis baleset – mondta Potter.
- Az a baleset, hogy felvettek téged ide. Nem igaz, hogy összekeverted a Reductót az Alohomorával – oltotta barátját továbbra is Lupin.
Én csöndben üldögéltem a földön, s a vérző karomat szorítottam. Egyre jobban vérzett, s nem akart elállni.
- Mr. Malfoy, tényleg bezárták őket oda? - fordult a Mardekár házvezetője a diákjaihoz.
- Igen, tanár úr – bólintott a szőke hajú fiú. Nem nagyon mert hazudni a tanárának.
- Nos, akkor szépen feltakarítanak itt – mondta a tanár, majd szeme rám esett. - Miss Hamilton, Maga megsebesült.
- Észrevettem – morogtam, s megráztam vizes tincseimet.
- Mr. Black, kísérje fel a kisasszonyt a gyengélkedőbe.
- Nem kell! - tiltakoztam, feltápászkodtam a földről, s szépen elindultam egyedül. Néhány másodperc múlva beért a kíséretem.
- Lumpsluck ragaszkodott hozzá – magyarázta.
Pár percig csöndben lépdeltünk egymás mellett, majd újból ő szólalt meg.
- Azért én élveztem – mosolygott.
- És ugyan mit? Azt hogy mindketten csurom vizesek vagyunk vagy azt nekicsapódtunk a falnak.
- Azt hogy amikor próbáltuk lelassítani a vizet, szinte hozzám tapadtál.
- He? Már megint kezded? Kaphatsz még egyet, ha nagyon akarsz – mondtam, s felé fordultam. Elég ratyi állapotban volt ő is. Arcát felhorzsolta, s tenyere is véres volt. Fekete hajából folyt a víz, s fehér inge rátapadt felsőtestére.
Zavartan fordultam el, s magamon is végignéztem. Ingem rám is rám tapadt, de elől tiszta vér volt. Úgy néztem ki, mint aki háborúból jön.
Madam Pomfrey szörnyülködve nézett végig mindkettőnkön, amikor beléptünk a gyengélkedőre. Előbb engem vett kezelésbe, s gyorsan beforrasztotta a sebemet, majd Black kisebb sérüléseit látta el.
- Hát, gyermekeim, nem tudom mit csináltatok, de szépen megjártátok. Menjetek fel a klubhelyiségbe, a végén még megbetegszetek nekem – zavart ki minket a javasasszony. A folyosón dideregve haladtunk vissza, s jót nevettünk a mardekáros csapaton, akik a vizet takarították Lumpsluck irányítása alatt. Lupin, Pettigrew és Potter már nem volt ott. Gyorsan felszedtük talárjainkat, majd a hálókörletbe siettünk.
Mikor beléptünk a klubhelyiségbe csodálkozva konstatáltuk, hogy teljesen üres, pedig még nem is volt késő. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, s kellemesen meleg volt.
- Nézd. Megint havazik – mondta Black, s az egyik ablakhoz lépett. Igaza volt. Én is mellé léptem, s kinéztem. Az sötét éjszakában gyönyörű volt a fehér hópelyhek tánca. Bennem meg emlék ébredt fel. Apám emléke.
Karácsony előtt halt meg. Emlékszem, úgy volt, hogy nála fogom tölteni az ünnepeket, de nem jött át értem. Szenteste kaptam meg a hírt. Éppen azon gondolkodtam, hogy miért nem jött, amikor megérkeztek a minisztériumtól. Azóta utálom a karácsonyokat.
- Hiányzol – suttogtam a szót, s a kezemen lévő ezüst gyűrűt forgattam. Az övé volt. Az utolsó ajándékom tőle.
- Tessék? - nézett rám Black kérdőn. Közvetlen mellettem állt, s fekete szemében láttam a tükörképemet.
- Apám. Ő hiányzik. Meghalt.
- Sajnálom – mondta, s átkarolta a vállam. Egy percig úgy éreztem, hogy elsírom magam, de a gyászom túl mély volt ahhoz, hogy sírjak. Igen, még mindig gyászoltam. Még máig nem dolgoztam fel teljesen, hogy meghalt. A temetésén sem sírtam.
Néha a szomorúság olyan mély, hogy nem érzed a súlyát. Csak akkor, amikor összeroppansz alatta. S akkor már késő lesz. Túl késő. S én már kezdtem érezni a súlyt...
Felsóhajtottam, majd leráztam magamról Black kezét, s szótlanul a szobám felé vettem az irányt. Már ráléptem az első lépcsőfokra, amikor utánam szólt.
- Enna, én, mi... mi nem tudunk rólad semmit.
- Tudom – bólintottam -, s ez nem is fog változni.
- De én akarom, hogy változzon! - kiáltotta elszántan Black.
- Mi? - fordultam felé. Meglepőek voltak a szavai.
Ő egyre közelebb jött, s valamiféle elszántság csillogott a szemében. Aztán túl gyorsan történtek az események. Csak képkockákra emlékszem. Az előbb még ott állt előttem, aztán megfogta a csuklómat, utána már csak annyit érzékeltem, hogy átölel, s végül csak azt láttam, hogy ajkai túl közel vannak. Túlontúl közel.
Mielőtt megcsókolt volna, felébredtem. Elkaptam a fejem, s mellkason löktem így eltávolodott tőlem.
- Most miért? - nézett rám csalódottan.
- Mert... mert nem akarom újból megszokni a magányt. Ha egy napra is megszűnik, utána kezdhetem újból, s az túl nehéz. Egyszer már megmondtam. Hagyj békén. Kérlek – suttogtam, s felszaladtam a lépcsőn. Még hallottam utolsó szavait, ahogy utánam szállnak.
- Nem fogom hagyni, hogy elemészd magad!