|
01. Visszaemlékezés I. Hazatérés, Kate
Egy barna hajú lány lépkedett halkan a város macskaköves utcáin, Arcán széles mosoly ült, szemei csillogtak a boldogságtól. Ma találkozott újra régi barátaival, kiket a nyári szünet miatt két hónapig nem láthatott. Most kezdték a hatodik évüket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában.
Út közben eszébe jutottak a régi szép emlékek. Elsős korukban még utálták egymást. Legalábbis a fiúk egy idegesítő könyvmolynak tartották Hermionét, ő pedig két lusta disznónak a fiúkat, de minden megváltozott az után a bizonyos troll-eset után. Akkor kezdődött a barátságuk, azóta elválaszthatatlanok. A második évük sem volt eseménytelenebb, hisz akkor tárult fel a titkok kamrája, amiben ha Hermione nem is volt szemtanú, de sokat segített a fiúknak az ügy előrehaladásában. Harmadikban Sirius Black-et ismerhették meg, majd negyedikben Harry a Trimágus tusába került, aminek a végén Voldemort újra életre kelt. Az ötödik évet végigszenvedték, főleg a „kis kiválasztott” aki ekkor inkább a „dicsvágyó őrült” elnevezéseket kapta csak meg. Umbridge sem volt kellemes társaság, de őt a végén sikerült likvidálniuk, sőt, ha szomorú események árán is, de a világ tudtára hozták, hogy a Nagyúr tényleg visszatért. Harry akkor elvesztette a családja utolsó tagját is. A nyáron erre próbáltak gyógyírt találni Ronnal, de végül rá kellett jönnünk (Harmione drága könyveiben csalódva), hogy ilyen problémákra csak az idő adhat gyógyírt. A lány sokat gondolkozott már ezen a dolgon, mindig mélyebbre és mélyebbre ásva magát a történtekben, de nem látott kiutat. Most is épp ezen morfondírozott, mikor egy hang zökkentette ki mélázásából.
-Hermione te vagy az? – a hanghoz Ron ámuldozó tekintete társult.
Hát igen, ez volt az, amiért a lány a megszokottnál jobban várta az tanévkezdést. Az egész még az előző év végén történt. Malfoy szokásához híven éppen a három jó barátot „kényeztette” sértéseivel. Miután végigment Harry-n („ragyásfejű”) és Ronon („vízlipatkány”) elérkezett szegény Hermionéhoz, akit most kifejezetten sok ideig kínzott. Sok ideig és mélyen. Bár ezt a mi „szőke hercegünk” aligha tudhatta. Az volt az új szövege, hogy a lány képébe vágja, hogy csúnya és nem is tartozik a női nem kategóriába. A lány eleinte nem zavartatta magát ezek miatt („újabb szemétség Malfoytól” -gondolta), de ezen az alkalmon a lány két barátja meg akarta védeni őt. Ekkor döbbent rá, hogy a fiúk sem tartják őt szépnek. Nem mondták, de érezte. Nem tudták kimenteni a lányt igazán semmivel. Csak olyanokat hebegtek-habogtak, hogy „a belső szépség fontosabb, mint a külső”, és „egyébként is, ha ’Mio így érzi jól magát, akkor hadd legyen ilyen”.
Ekkor pattant el a húr. Egész hazavezető úton ezen gondolkozott. A fiúkkal nem is beszélt, csak ha nagyon szükséges volt. A pályaudvaron hidegen elbúcsúzott tőlük, majd elindult megkeresni a szüleit.
Amint hazaért első dolga volt a tükör elé állni meztelenül. Végigvette a testrészeit egytől egyig. Hát igen, igaz a tartása nem volt túl jó, a háta meggörbült a sok tanulástól, amit a legelképesztőbb pozitúrákban volt képes művelni. A hasán is volt egy kis felesleg, igaz. A bőre fehér volt, hisz már egy éve nem volt napon, és egyébként is nehezen kapott egy kis színt. A testével úgy érezte ezen kívül nincs különösebb gond. Ekkor tekintete átcsúszott az arcára. Hát igen, látszott, hogy nem sokat ápolta az utóbbi időben (ami tekinthetőleg, hogy most fejezte be a 5. évet a Roxfortban körülbelül az elmúlt 16 évet foglalta magába). Bőre érces volt és pattanásos. A fogai az óta a bizonyos visszavarázsolós eset óta nem keltettek nyúlhatást. A szemét szerette. A szeme volt, amit mindig is kifejezetten kedveld magában. Tetszett neki, hogy mogyoróbarna színekben játszik, kicsi, sötét csíkokkal keresztezve. Az orra és füle (mert az arcán a részletekbe is belemerült) nem volt igazán taszító, de a haja… a haja kész borzalom volt. Eddig egyszer történt csak olyan, hogy bűbájt bevetve kiegyenesítette egy kicsit, de onnantól kezdve megint hidegen hagyta a dolog. Egészen mostanáig. Teljesen megbabonázták a szavak, amiket a mardekáros mondott. Nem tudta maga sem, miért kavarta fel a dolog ennyire. Talán azért, mert ebben még barátai sem tudták az ő pártját fogni. Eldöntötte, hogy változtat. Nem tudta, hogy hol kezdje, de erre most nem is volt szüksége, mert anyja szólt, hogy készüljön, mert meglátogatják egy régi barátjukat. Az állítások szerint lesz ott egy vele egy idős lány is. Talán majd vele megértik egymást- reménykedett.
Fél óra múlva már mind az ösvényen lépkedtek az autóhoz, majd csak azt vette észre, hogy már kopogtatnak is az ajtón, és egy fiatal lány nyit ajtót. Hermione meg sem tudott szólalni. Titkon reménykedett benne, hogy a lány sem valami nagy szépség, de ez a remény most teljesen elveszett. A lány egyszerűen gyönyörű volt. Fekete haját tépett fazonban, félrefésülve hordta. Kontrasztolva ezt a sötét színt, világoskék szemekkel áldotta meg az ég, amiket kicsit kifestett a kiemelés kedvéért. Az öltözéke is magával ragadta főhősünket. Egy piros pöttyös ujjatlant vett fel, fekete farmer miniszoknyával, ami alá egy pólójához illő, piros háromnegyedes harisnya tartozott. Lábán egy aranyos, fekete topánkát viselt. Kedvesen köszöntötte az érkezőket, majd bekísérte őket a nappaliba, ahol már több ember várakozott.
Hermione megismerhetett egy idős házaspárt, Darwell-éket, akiknek volt egy húsüzemük, és felajánlották a lánynak, hogy ha elvégzi az iskolát, nyugodtan mehet hozzájuk dolgozni. Ezeket hallva a lány bocsánatkérések közepette ott hagyta a házaspárt. Ezek után egy fiatalabb nővel beszélgetett. Úgy a harmincas éveiben járhatott, fekete, tüsi haja szív formájú arcát keretezte. Kellemes társaság volt, de sajnos idő előtt el kellett mennie, mert az egyik betege (orvos volt) rosszul lett, és segítenie kellett. Hermione nagy unalmában leült az egyik sarokban és onnan figyelte szüleit, akik épp a húsüzemes idősekkel beszéltek, olyan arckifejezéseket produkálva, hogy a lány sejtette, most sem lehet sokkal jobb a téma. Ekkor valaki megkocogtatta a vállát. Hátrapillantott, és meglátta azt a lányt, aki az ajtót nyitotta.
-Szia – szólt a lány – Kate vagyok. Pontosabban Katelin Jennifer Griffith. De szólíts Katenek.
-Helló, én Hermione Jane Granger vagyok. Szólíthatsz Herminek, ’Mionak Hermionénak, de ki is találhatsz valamit. Ahogy tetszik.
-Oké. Akkor Hermi leszel. – mosolygott a lány- Az olyan aranyos. Nincs kedved feljönni a szobámba? Én már eléggé unom ezt a társaságot, és úgy látom te sem vagy épp a fellegekben tőle.
Főhősnőnk bólintott, majd letéve az éppen kezében lévő almásnarancslevet követte a lányt, fel az első emeletre. Ott a második ajtón betértek. A szoba gyönyörű volt. A fal piros színben pompázott, néhol fekete csíkokkal szegélyezve. A padlót parketta borította. Egy fából készült emelvénybe süllyesztett ágy mellett egy éjjeliszekrény foglalt helyet. Emellett pár szekrény, egy íróasztal, hozzá szék, egy tévé, mellette egy kisebb hifi és egy zongora tették színesebbé a berendezést. A falon egy óriási ablak is helyet kapott, amin keresztül bejöttek az utcai fények, és rávetültek a tükrös szekrényre.
A nagy ámulat után, Hermione megtalálva saját hangját, megszólalt.
-Nagyon szép a szobád.
-Köszönöm. Én rendeztem be, amikor ideköltöztünk tavaly nyáron. Azóta nem nagyon változtattam rajta.
-Nagyon tetszik.
Fél perces feszült csönd után Kate szólalt meg.
-Nos Hermi, mesélj valamit magadról.
-Mit?
-Mondjuk, hogy hány éves vagy, hova jársz iskolába, milyen a jellemed, mi szeretnél lenni ha nagy leszel, és ha majd már belejövünk, akkor a pasikról is beszélhetünk – vigyorodott el.
Evvel szemben Hermione inkább komorabb lett. Azt meg tudta mondani, hogy hány éves, na de hogy hova jár iskolába? Ezen nem is gondolkodott. Rögtönöznie kellett. Ez nem is lett volna olyan nagy gond, a baj csak az volt, hogy ő nem ismert egy mugli középiskolát sem. Úgy döntött azt mondja, hogy Franciaországban tanul. Végül is ismerte a franciákat, szerette a franciákat, és beszélt is egy kicsit franciául. De hátra volt még a jellem kérdése is. Nos, azt azért mégsem mondhatja, hogy egy stréber, aki folyton tanul, de most igazán még annak sem érezte magát. Teljesen össze volt kavarodva, azt se tudta mi ő igazából. A jövő kérdése? Hát azt semmiképpen nem mondhatja, hogy auror szeretne lenni, majd bebök valamit. Mondjuk a fogorvos szakmát, hisz szülei is azok voltak. És a fiúk… Ez a téma most főleg érzékenyen érintette őt. Ezt majd megpróbálja kikerülni.
-Hát 16 éves vagyok. Franciaországban tanulok, az egyik ottani középiskolában. Nem hiszem, hogy ismered. A jellemem egyszerű. Sokat tanulok, de nem vagyok stréber, csak nekem sokkal többet kell dolgoznom azért, hogy elfogadjanak ott, mint azoknak, akik odatartoznak. Felnőttként valószínűleg a szüleim nyomdokaiba lépve, fogorvos leszek, ha sikerül odáig eljutnom. Na és te? Hogy vagy ezekkel?
-Én szintúgy 16 vagyok. Ide járok nem messze a Luther Wolder középiskolába. Jellemem cserfes, mozgolódó. Nem bírok egyhelyben maradni. Sokat járok bulizni. A jövőmet még nem tudom, de a belsőépítészet érdekelne.
-A belsőépítészet biztosan jól menne neked. Ez a szoba is gyönyörű lett.
-Igen, én is azért gondolom így.
Az est hátralevő részében sokat beszélgettek, de Hermione próbálta kerülni a kényes témákat. Tetszett neki Kate stílusa. Tényleg sokat beszélt, de nem butaságokat. Okos lány volt, megválogatta a szavait, még ha be is szúrt néha egy-egy csúnya szót. Szinte minden témát körül jártak valamilyen szinten, mikor bekopogott a szobába Mr. Granger.
-Kicsim indulunk haza. Már mindenki elment, csak mi maradtunk, és nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretettel.
-Nem éltek vissza vele – szólt közbe egy hang apja háta mögül, s ekkor megjelent a hang gazdája is az ajtóban, aki nem volt más, mint Kate apja.
-Kedvesek vagytok – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mrs. Granger is – de én már tényleg fáradt vagyok, és holnap munkába kell mennem. Kellemes volt az este. Látom Hermione jól kijöttetek Kate-tel, de most induljunk. Nyáron lesz elég időtök találkozni, nem lakunk messze.
-Szuper. Nekem úgyis megvan a maguk száma, én segítettem anyunak a szervezésben, és azóta nálam maradt a házi telefonkönyvünk. Majd holnap felhívlak Hermi. Jó éjszakát, és viszont látásra – fordult a távozókhoz.
-Rendben, akkor holnap. Jó éjt.
Azzal pár perc múlva már otthon eresztette magának, az illatos vizet a kádba. Úgy gondolta, ma megérdemli a kényeztetés. Miközben elmerült a habokban Kate-re gondolt. Remélte, hogy jó barátnők lesznek, és majd segít neki a tervében, miszerint megváltoztatja a külsejét, mert egyedül nem tudott igazán hozzákezdeni a dologhoz. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejében akkor is, mikor eljött hozzá az álommanó, és beszórta őt kifogyhatatlan, aranyszínű porával, hogy békés, nyugodt álmot biztosítson.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
