|
Amíg a halál el nem választ
Draco Malfoy 2007.10.07. 07:28
Kicsit talán szomorkás hangulató novella. A folyamatos harcok rengeteg áldozatot követelnek, és sajnos egy ilyen alkalmával Hermione is halálos találatot kap...
Erőteljes fejfájással ébredt, a gyomra is görcsbe rándult, felkavarodott. Igyekezett felülni, de úrrá lett rajta a szédülés. Visszahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Lassan mozgatni kezdte a lábujjait, és a csuklóját. Újra felemelte a fejét, és körbenézett. A világ homályos volt, fátyolos, távoli. De legalább már nem szédült.
Felült, és mivel a helyén érezte a gyomrát, a talpra kászálódással is megpróbálkozott. Minden simán ment. Draco elmosolyodott, és az ajtóhoz indult. Tökéletesen jól érezte magát.
Éppen a kilincsre simította a kezét, mikor Madam Pomfrey megjelent az egyik paravánnal eltakart ágy mögül.
- Elnézést… - kezdte a magyarázkodást Draco, de az asszony nem reagált. Mintha nem is hallotta volna meg. A szőke férfi észrevette, hogy a szeme sarkában könnycseppek csillognak. Madam Pomfrey még arra sem vette a fáradtságot, hogy letörölje őket. Egy ágy mellé lépett, méretes zsebkendőt vett elő, és csendesen, tapintatosan kifújta az orrát. Az ágyon fekvő fiatal nő barna hajába simított, aztán lezárta a plafonra meredő fénytelen barna szemeket, és a takaróval lefedte a nő arcát. Gondosan elrejtette alá a bozontos barna tincseket is.
Dracót megrohanták az érzelmek, és az emlékek. Már tudta, hogy került a gyengélkedőre, és így még gyorsabban akart távozni onnan. Nem érdekelte, hogy a gyógyító utána szól-e, vagy megpróbálja-e visszatartani. Feltépte az ajtót, és kivágtatott a folyosóra. Madam Pomfrey utána sietett, és becsukta a bejárat falapját *. Draco nem látta a szokásos szemrehányást a tekintetében, csak értetlenséget, és fájdalmat.
Draco a folyosóra érve futni kezdett, de néhány lépés után újra úrrá lett rajta a szédülés. A falnak támaszkodott. Lassan megint jobban lett, de a környezete olyan homályos maradt, mint amikor először tért magához. Még nem mert elindulni.
Hirtelen kitárult a gyengélkedő ajtaja. Draco már azon gondolkozott, milyen mesét ad elő a gyógyítónak, hogy eressze el őt, de csak egy vörös fej tűnt fel előtte. Ronald Weasley.
- Malfoy? – kérdezte. Az ajtónak támaszkodott, láthatólag ő sem érezte túl jól magát. Draco mellé araszolt, és felnézett rá. Láttam, mikor kijöttél. Nem mehetsz el!
- Oda megyek, ahová akarok! – jelentette ki Draco hűvösen. Egyáltalán nem szorult rá, hogy Weasley parancsolgasson neki. – De te hogy mertél kijönni onnan? Ejnye!
- Próbáltam engedélyt kérni Madam Pomfreytől, de nem foglakozott velem…
- Látod, Weasley, senkit sem érdekelsz. Még a gyógyítót sem. Pedig nem vagy túl jó állapotban…
- Veled sem foglalkozott!
- De én nem is könyörögtem érte, hogy eresszen el… Menj szépen vissza, és bújj az ágyacskádba! Nehogy valaki meglásson idekint futkosni!
Draco határozott léptekkel indult a bejárati csarnok felé. Egy percig sem akart tovább a Roxfortban maradni. Eleve ide sem akart jönni.
Hermionét is próbálta meggyőzni egész nap. Még ebéd közben is arról beszélt neki, hogy milyen boldog életük lehet egymás mellett továbbra is, ha nem mennek el harcolni.
- Főzök valami finom vacsorát… valami álomit. Elcsipegetjük a gyertyafényben, aztán megiszunk egy pohár vörösbort, és eltöltjük egymással életünk legszebb éjszakáját! – jelentette ki, de Hermione hajthatatlan maradt.
- Szükségük van ránk. Rád a Sötét Nagyúrnak, rám pedig Harrynek. Elmegyünk, és este találkozunk, ahogy eddig is…
- És ha nem?
- Akkor nem. A kezdetektől tudtuk, hogy így lesz. Szeretlek, Draco, de én igenis harcba állok ma is. És te sem lehetsz ilyen gyáva! – Ezzel betalált. Hat órakor kéz a kézben hoppanáltak a Roxforttól nem messze, és egy csókkal búcsút mondtak egymásnak. Aztán mindketten elindultak, hogy megkeressék a saját vezetőjüket.
Csúnya véres harc volt, mint mindegyik. Végül Draco szembe került Ronnal. Egyszerre lendítették meg a kezüket, és mondták ki a varázslatokat. A két átok olyan erővel csapódott egymásnak, hogy kitépte a kezükből, és szilánkokra robbantotta a pálcáikat. Aztán összefonódtak, és egy harmadik irányba száguldott tovább: egyenesen Hermione Granger hátába. A lány néhány másodpercig még állt, aztán krumpliszsákként dőlt a földre. Draco futni kezdett felé. Éles villanás vakította el egy pillanatra, és elsötétült a világ.
Ron levakarhatatlanul igyekezett a nyomában. Néha a szemét dörgölte, mintha az övére is homályosság telepedett volna. Draco gyorsított a tempón, és karjaival alig láthatóan egyensúlyozott, hogy el ne essen. Már-már elmosódott előtte a külvilág, és csak ösztönösen ment arra, amerre a tölgyfa kaput sejtette.
Egyszer csak úgy érezte, mintha egy nagy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakába. Felszisszent, és megpördült a tengelye körül. A Griffendél kísértete, Félig Fej Nélküli Nick állt közte és Ron között.
- Elnézést! – dünnyögte, és tovább igyekezett, de Nick utána szólt.
- Állj meg, fiatalember! Nem minden olyan most, mint amilyennek látszik!
- Minden szarnak látszik! – jelentette ki a halálfaló sötéten. – Ne mondja, hogy nem az.
- Nem mondom. De nem olyan, mint volt.
- Meghalt a nő, akivel együtt éltem, és akivel együtt akartam élni a halálomig…! – csattant fel Draco. Újra elindult, de a szellem hangja megállította.
- Sikerrel jártál – mondta Nick csendesen.
- Miről beszél?
- Halálodig együtt voltál vele… Nem érzed? Álomszerűen homályos előtted minden, nem igaz? Senki sem lát téged rajtam kívül… És a tested a gyengélkedőn fekszik…
- Nincs igaza! Weasley lát engem!
- Azért van, mert éppen olyan, mint te.
- Szellemek vagyunk? – kérdezte Ron döbbenettel küszködve.
- Tulajdonképpen olyasmik.
- Nem igaz! Csak abból lesz szellem, aki fél a haláltól! - csattant fel Draco. Tovább sietett a már csak pár méterre lévő kapuhoz. Kilökte, és kilépett a friss levegőre. A kastély környezete megviselt volt, mindent törmelék borított, az átkok több helyen kiégette a füvet, a föld mélyen magába itta a töménytelen vért. – Én nem akartam visszajönni!
- Nem lettél valódi szellem… Azt hiszem, magadat hibáztatod Granger kisasszony haláláért. Pont, mint Weasley úrfi. De nem tehettek róla. Lucius Malfoy átka ölte meg őt!
- Csak azért mondja, hogy megnyugtasson! Hermione… - A lány pár méterre állt Dracótól. Felé nyújtotta a karját. Intett, hogy kövessék őt. – Nem szórakozz velem! Hermione meghalt…
A nő bólintott, és újra intett nekik. Draco felsóhajtott, és ment. Nem volt semmi vesztenivalója. Hirtelen a lány megállt. Éppen szemben álltak önmagukkal. A tegnapi, a haláluk előtti szituációban álltak, Lucius Malfoy háta mögött. Előtte ott állt a még élő Hermione, és a háttérben már pálcát rántottak ők, Ron és Draco is.
- Adava Kedavra! – sziszegte Lucius. A háttérben robbanásszerű csattanással találkozott a két átok. Hermione döbbenten pillantott hátra. Lucius átka a mellkasának csapódott. Értetlenül pislogott egyet, testét megrántotta a hátának ütköző átok. A földre zuhant. Draco és Ron Hermione – és Lucius – felé futottak. A férfi köríves mozdulatot tett a karjával. Éles fény villant, és mire kialudt, már csak négy holttest feküdt ott: Hermione, Ron, és a két Malfoy…
- Gyertek velem… - suttogta Hermione. – Nem ti tehettek róla. Bele kell törődnötök… Gyertek!
A karjait nyújtotta feléjük. Draco egy pillanatig habozott csak, aztán elindult. Ron is követte. Egyszerre fogták meg Hermione kezeit. Gyenge, derengő fény villant fel, és a három „szellem-alak” elfoszlott Félig Fej Nélküli Nick elől.
A nap aranyló vörösen bukkant elő a látóhatár szélén…
* Bejárat falapja: Roza kifejezése, melyet a „door”; „bejárat” és az „a fadarab, amit kinyitunk, majd átmegyünk rajta” szinonimák után dobott be a közbe. Köszönet érte.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
