|
13. Az elmúlt három hétért
- Mi ez? – kotrok bele az előttem lévő tányér tartalmába.
- Levesféle. Otthon tanultam még anyámtól.
- Anyádtól? Csak ilyet tudott?
- Tedd meg, hogy nem sértegeted – mondja érzelmektől mentes hangon.
- Mert? Mindegy! Én ezt nem eszem meg.
- Nem kell megenned, ha nem akarod. Azt mondtad, csináljak ennivalót. Olyat csináltam, amilyet tudtam.
- Ha anyádnak ez az akármi volt a legjobb az életében, amit csinált, akkor a világ nem vesztett semmit a halálával.
Próbálom ingerelni. Látni akarom, hogy én is árthatok neki, és nem csak ő nekem. Vagy az is lehet, hogy azt akarom, hogy sírjon és én megvigasztalhassam. Csak hogy hozzám simuljon… De meg se rezzen.
- Talán igazad van. Nem sokat veszített velük a világ. Nem voltak jó boszorkány és varázsló, mert két halálfaló ment ellenük, és mégsem tudták megvédeni magukat.
- Három – mondom neki.
- Micsoda?
- Három halálfaló. Én is ott voltam. Én öltem meg az anyádat. Sikoltozott. Menekült. Ki a házatokból. Be az erdőbe. Elesett. Összepiszkította, elszakította azt a csodás ruhácskát, amit viselt. Mellé vetődtem. Reszketett. Ránehezedtem. Kisöpörtem a szőke haját az arcából. Rögtön tudtam, hogy a te anyád. Mintha téged láttalak volna húsz évvel idősebbként.
- Fejezd be – kéri. Hogyisne! Míg ilyen nyugodt vagy, és a hangod sem emeled fel?
- Rögtön befejezem. Szóval reszketett. Sírt. Simogatni kezdtem az arcát. Elmondtam neki, hogy meg fogom ölni… Nekem van egy lányom, akit fel kell nevelnem – váltok nyafogós hangnemre.
- Nem unod még? – kérdezi meglehetőst unottan.
- Cseppet sem. Elmondtam neki, hogy ismerlek téged. Hogy én majd vigyázok rád. – Elvigyorodok. – Nem akarom, hogy halálfaló legyen! – sipítom.
- Ha azt akarod elérni, hogy zokogjak, akkor buktad. Ha pedig azt várod, hogy anyám utolsó akaratát teljesítve tegyek le a halálfaló létről, akkor azt is buktad. Lefeküdt veled, hátha elengeded? – kérdezi. Teljesen nyugodtnak tűnik. És az elméjébe sem látok be. Bosszant. Persze én sem mutatom. Elvigyorodok.
- Mit számít az neked?
- Nem zavart, hogy 10 évvel idősebb nő volt nálad?
- Miért zavart volna? Ritka az olyan nő, mint anyád volt. Kicsit sajnáltam is. Különben Crak 15 évvel idősebb nálad. Téged mégsem zavart a különbség.
- Nem izgat most sem. A férfiakra bukom, nem a kisfiúkra. Egyébként anyám sem izgat már. Nem számít.
- Mit csinált veled Vincent?
- Oh, Vince csak meghallgatott és segített kicsit nekem.
- Értem. – Be kell látnom, hogy Nicolette sokat fejlődött. – Ha ettél, elviszlek valahová. Hozd a pálcádat.
- Hová megyünk?
- Legyen meglepetés.
- Hazaérünk estére? – kérdezi gyanakodva.
- Hát persze. Nem kell miattam letenned az esti programodról.
- Tehát nem zavar, ha egy halálfalóval töltöm az estét, aki majdnem kétszer annyi idős, mint én?
- Nem –hazudom. A fenébe is, érdekel, sőt, zavar, irritál, hogy Crakot akarja. És nem értem, miért. Tény, hogy nem szeretek osztozni a szeretőimen, de Nicolette… érte még erre is hajlandó lennék. Talán azért, mert már látványosan nem akar engem. Vincentet akarja, annyira, hogy rámászik. Még nem volt olyan nő, akit akartam, de nem kaphattam meg, azért, mert ő nem akart engem. Lehet, hogy én rontottam el, mikor elküldtem magamtól az elején. De… nem lehet, hogy kiábrándult belőlem. A külsőmből biztosan nem…
Megmerítem a kanalam a levesfélében. Megkóstolom. Hm… nem is rossz. Két kanálnyi étel között megkérdezem Nicolette-et, hogy tud-e lovagolni.
- Az teljesen mugli dolog, nem?
- De igen. Ellenben ezt még apám sem tiltotta soha. Kedvelem a lovakat.
- Én is – helyesel. – Mikor kicsi voltam, Stephannak volt egy lova. Kicsike volt, olyannak született. Azon járkáltam be az erdőbe.
- És?
- Hét éves voltam, mikor először elmentem vele az erdőbe éjszaka. Megette egy vérfarkas. Én is csak úgy éltem túl, hogy nálam van anyám pálcája.
- Értem. Jó volt az ebéd, bár ettem már jobbat is. Egy óra múlva találkozunk itt. Kényelmes mugliruhát vegyél, és hozd a pálcádat!
Visszavonulok a szobámba. Itt az ideje elvinnem Nicolette-et a bidres-bodros mezőre. Talán a csodás délután ráébreszti, hogy engem akar. Ha elég rendes leszek, és nem gúnyolódom az anyján, akkor biztosan.
Benézek hozzá. Még képes és dísztalárt vesz fel kényelmes muglicucc helyett. Megállok a zárt ajtóban. Hallom, hogy sír és beszél.
- Nem tudom, érdemes-e isteneket szólongatnom, vagy téged, anyám… De mégis beszélnem kell hozzád. Hát mondd el nekem te, mint bölcsebb, miért teszi ezt velem? Hát mit tettem most ellene? Arra kért, ne akarjam őt, és én – bár nem volt könnyű, letettem róla. Most mégis undokabb velem! Felemleget téged anyám, holott tudja, hogy még fáj! De csak azért sem adom meg neki az örömet, hogy sírni lásson! Hallod, anyám? Neked fogadom meg, hogy nem alázkodom meg előtte!
Elhallgat. Már épp benyitnék, mikor folytatja.
- Mit tettem? Az a baja, hogy Vince-szel vagyok a figyelmeztetés ellenére? Vagy hogy bementem egy szobába, ami zárva volt, holott ő előre megmondta? Azt hiszem, végleg feladom. Nicolette, a kislány sosem fog a nagy, komoly halálfaló Draco Malfoynak kelleni. De már nem is érdekel, anyám. Halálfaló leszek. És nem számít, ha tiltja. Az sem, ha ti tiltanátok. Más vagyok, mint ti voltatok. Nem vagyok olyan egetrengetően, griffendélesen bátor, mint apa volt. És hollóhátas eszem sincs, amilyen neked volt. De ti elbuktatok… Nem mondom, lehet, hogy én, az ezerszer elátkozott, megvetett mardekáros lányotok is elbukom. De talán már most többet értem el, mint ti életetek végéig. Nem is számít. Anyám, tovább kell lépnem. Most szólítalak utoljára, és soha többé. Bocsáss meg ezért, mert szerettelek. Akkor is, ha valami elátkozódott közöttünk, mikor mardekáros lettem… Eh, ostobaság egy emlékhez beszélni!
Hallom, hogy egyre kevésbé elkeseredett, és mind szenvedélyesebb a hangja.
- Felnőttem, és nincs szükségem többé szülői pátyolgatásra! Viszlát, anyám!
Hirtelen feltépi az ajtót. Megütközve néz rám.
- Hé! Te hallgatóztál?
- Miért? Te magadban beszélsz?
- Nem! Mit akarsz? – veti oda nekem hűvösen.
- Öltözködési tanácsokat adni.
- Juj, de jó! – lelkendezik gúnyosan. A hangfekvése kísérletiesen emlékeztet az enyémre. – A legújabb Arany hippogriff talárszabászatba is elmegyünk? Bár ott csak női dísztalárokat árulnak. Azokat biztos nem akarod, mert úgy néznél ki bennük, mintha meleg lennél. Bár talán még örülnél is. Végre megmutathatod az igazságot mindenkinek. Színt vallhatsz!
- Mit hablatyolsz?
- Meleg vagy? – kérdezi ördögi szándékkal és angyali ártatlansággal.
- Dehogy vagyok! Honnan veszed ezt? – Megőrjít ez a nő!
- Mivel egy nőt sem hoztál ide az egy hónap alatt, mióta itt vagyok!
- 1) Nem előtted fogok henteregni a nőimmel!
- Még szerencse!
- 2) A fent említett egy hónapból három hetet nem is itt töltöttem!
- Oh, valóban. De itt nem kerestek az elhanyagolt szeretőid.
- Nincsenek elhanyagolt szeretőim. 3) Én nem vagyok olyan élvhajhász, mint te, vagy Crak. Ha el kell mennem titkos feladatokra, nem kergethetek toprongyos cafkákat. És te se vagy ott, akinek nincs más vágya. Akár hónapokig…
- Tévedsz. Van más vágyam. Rengeteg. Elárulod végre, hova viszel?
- Nem tudom. De élvezni fogod.
- Nem tudod?
- Nem. Véletlen kerültem oda.
- Véletlen? Te?
- Vincent úgyis elmeséli neked… elrontottam a hoppanálást a nyár eleje felé.
- Várj! Ezt nem hiszem el! A nagy Draco Malfoy beismeri, hogy valamit elrontott? Ezt le kellene jegyezni a Modern mágia, avagy amit a kortárs mágusokról tudni lehet című könyvbe!
- Ne pimaszkodj! Nem vagyok tökéletes… Mehetünk?
- Valahogy csak kibírom majd.
- Rendben. Nem kell jönnöd. Én nélküled is élvezni fogom. Majd elmesélem, milyen volt. Nos? Dönts, mert most indulok. A lehető legtöbbet akarok ott lenni. Szóval?
- Rendben, jövök. – Jó, sikerült hatni az érzelmeire. Ez jó, mert velem jön, viszont nem jó, mert ha valóban halálfaló lesz, nem irányíthatják az érzelmei. Persze ez még a jövő, és ha rajtam múlik meg se fog történni. Bárhogy haragszom is rá néha, a magam módján kedvelem.
Na jó, elég az érzelmekből. Megfogom a karját, és a mezőre hoppanálok. Mikor megállunk, rápillantok. Tátott szájjal bámulja a környezetét. Aztán rám pillant. Olyasmit látok az arcán, hogy el sem hiszi, hogy idehoztam. Mondjuk, ezt nem is csodálom nagyon.
- Nos, tetszik? – kérdezem. Felnevet, átölel egy pillanatra, aztán elszalad. Ezt igenlő válasznak veszem. Örülök, hogy örül. Főleg, hogy örömét egy öleléssel hozza a tudtomra, ami bár rövid mégis élvezetes. Na de félre az ábrándokkal! Megvárom, míg visszatér mellém. Ránézek, és ő egy bólintással jelzi, hogy figyel. Egy körkörös mozdulatot teszek a pálcámmal. Kérdés és szó nélkül lemásol. Immár nem fél bízni bennem, tudja, hogy ma nem ártanék neki. Jöhetnek a lovak.
Ahogy megérkezik az első mén, halkan felsikkant. Rögtön feltűnik a következő ló is. Az elől lévő fekete hátára pattanok, Nicolette pedig a másodikéra. Nem tudom, hogy fog esni annak a feszes hátsófelének, hogy szőrén kell megülnie a lovat, de most éppen nem is érdekel. A lovaink csatlakoznak a méneshez.
Itt valamiféle álomvilágba kerülök. Sosem láttam még férfiasabb állatot a lónál, bárki bármit is mond. Elbűvölnek. Most is csak egy-egy képet látok. Libbenő sörényeket, villanó izmokat, szemeket, amikben látni: élvezik a vágtát.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire a lovak a tóhoz érnek, de ahogy megállnak, Nicolette lecsúszik a szürke kanca hátáról. Én a sajátommal tartok a vízbe, csak a tó közepe felé válok meg tőle. Kiúszom a partra.
Élvezem kicsit, ahogy lovagló- és lakótársam bámulja az arcomba hulló hajamat, a mellkasomra tapadó vizes inget, aztán megszárítkozom, és leheveredek mellé a fűre.
- Draco… nem is tudom, mit mondjak… - kezdi szinte ragyogva.
- Ne mondj semmit – tanácsolom neki.
- De mégis… talán most bizonyítottad be, hogy van szíved! Tudtam, hogy amiket eddig mondtál az érzéseidről, mind csupa mese volt.
- Nem mind. Valahol mélyen tényleg kedvellek.
- Eddig azt mondtad, szeretsz! De nem is számít! Van szíved, és nem is olyan jeges, mint amilyennek mutatod!
- Ne hangoztasd, ha nem muszáj! –vigyorodom el.
- Azért örülök, hogy elhoztál.
- Örülök, hogy elhozhattalak. Legyen ez kiengesztelés az elmúlt három hétért.
- Rendben… - zavartan elhallgat. Úgy döntök, kisegítem.
- Akarod még, hogy tanítsalak? Persze, ha tinédzserhormonjaidon túl bármire is képes vagy odafigyelni – csipkelődöm kicsit.
- Bármire képes vagyok, ami a jövőmet előrelendítheti.
- Remek. Akkor megtanítalak hoppanálni majd. Tény, hogy vizsgát nem tarthatok neked, és díszoklevelet sem kaphatsz tőlem, de a lényeget megtaníthatom.
- És ha valami baj lesz?
- Az ember azt hinné, egy olyan lány, mint te nem fél. Semmitől.
- Nem félek!
- Reméltem is. Tőlem akár holnap el is kezdhetjük.
- Jó… Furcsa ember vagy te, Draco!
- Inkább ezer Cuciatus, mint a te filozofálgatásod rólam! – nyögöm.
- De hát…
- Maradj csendben, és gyere úszni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
