|
7. Whisky - Két veszekedés között
Reggel frissen, üdén ébredek. Egy kicsit meg is feledkezem Nicolette-ről. Csak akkor jut eszembe, hogy nálam lakik, mikor csupán egy boxeralsóban, a szememet dörgölve az étkezőbe érek, és ő tágra nyitott szemmel végigmustrál.
Átkozódva visszamegyek a szobámba, megmosakszom és felöltözöm.
Kopognak. Ajtót nyitok. Persze Nicolette az. Most is végigmér, bár közel sem annyira nyilvánvalóan, mint korábban.
- Miattam ne zavartasd magad. Miattam nem kell felöltöznöd… - kezdi, aztán elhallgat. Elpirul.
- Tőled aztán meztelenül is rohangálhatnék… Sőt, örömöd lelnéd benne.
Nézem az arcát, ami most már sötétvörösen lángol.
- Kérlek, ne nézz többé a gondolataimba – mondja nagyot nyelve.
- Ha megtanulnád lezárni az elmédet… Gyere be! – sóhajtom rádöbbenve, hogy nincs más megoldás, csak a beszélgetés megint. – Ülj le!
- Köszönöm. – Leül az egyik székre, körbenéz. Két szekrény az ajtó jobb oldalán, Hatalmas íróasztal szemben az ablak alatt. Az ablakon túl felkelő nap, a szekrényekkel szembeni baldachinos franciaágy, a hatalmas tükör az ablak mellett, két szék és egy kis asztal itt az ajtó mellett balra a sarokban…
Várom, hogy mindent végignézzen.
- Figyelsz rám, Nicolette? – Bólint. Rám szegezi halványkék szemeit. – Nem tudom, mi a bajod, csak sejtem. Meghaltak a szüleid, és úgy érzed, csak én maradtam neked. Ez részben igaz is, de nem teljesen. Ott van neked a Roxfort. A diák-, évfolyam-, ház-, szobatársaid! Akkor is ott vannak, ha eddig nem volt valami fényes a kapcsolatotok. Most úgy érzed, szerelmes vagy belém, de ez nem szerelem. Ez csak vágyódás az elérhetetlen után. Egyszer mondtam már neked, nem lehetsz boldog mellettem, akárhogy hiszed is, hogy amire most vágysz, az vezet a boldogsághoz. Nem így van most se. Nem én vagyok a boldogsághoz vezető út. Se neked, se másnak… Ma reggel, alig pár perce nem azért mutattam meg neked, miben alszom, mert orvul el akartalak csábítani. Csupán elfelejtkeztem rólad. S tudom, hogy még néhányszor el is fogok. Ezért nem lenne jó neked mellettem…
- Miért nem próbálsz megérteni? – kérdezi.
- De hiszen próbállak! A te korodban biztos nagyon jó dolognak tűnik, hogy egy idősebb férfi, aki még halálfaló is, a pasid lesz. Egy ideig jól ellubickolnál ebben a büszkeség-öröm-rózsaszínű-boldogság-kulimászban. Aztán rádöbbennél, hogy az egész csak egy undorító ragacs, amire nincs szükséged.
- Szép hasonlataid vannak. Miért nem próbálsz inkább segíteni?
- Hogyan segíthetnék többet, minthogy elmondom neked, mekkorát csalódhatsz?
- Avval segítenéd, ha megmutatnád! – erősködik.
- Megmutassam a szenvedést? A fájdalmat? Ehhez nem kell szeretkeznünk, megteszi egy Cruciatus is!
- Tessék, átkozz meg! Úgyis megígérted egyszer! Átkozz meg, hogy rájöhessek, akarom-e ezt! Hogy megtudjam, megéri-e nekem így is!
- Ostoba vagy, nem érheti meg neked!
- Átkozz meg, Draco! Akarj nekem szenvedést okozni! Tedd meg, ha úgy hiszed, nem bírom elviselni! – Látom a kitörni készülő hisztériát. Vállat vonok.
- Ahogy kívánod. Crucio! – Nézem, ahogy a földön fekszik, sír és sikít. Minden dühöm ellenére megsajnálom. Befejezem a kínzását. Fölsegítem. – Ezt akarod? Ilyen állapotba hoznád a lelkedet, amilyenben most a tested volt? Ha igen, hát gyere, szeretkezni fogunk! Ezt akarod?
- Nem! Nem! – sírja. – Ez rosszabb a halálnál!
- Van ennél rosszabb is. Most menj, reggelizz, ha akarsz! – Túl kíméletlen voltam.
- Te nem jössz?
- Elvetted az étvágyamat. Este még beszélhetünk. A manók majd adnak neked ebédet, és az egyik körbe is vezet téged. Írd a házidat, vagy csinálj, amit akarsz. Indulj!
Elküldöm. Miért kell így viselkednie? Megőrjít! Megragadom a whiskysüveget.
Hangosan felvihogok.
- Te, Crak, ez egyszerűen haláli! Mit szólt, mikor a nője neked ugrott?
- Sápítozott… - dörmögi Crak, és ő is vihogni kezd. – De aztán leütöttem a nőt… És te? Milyen volt az utolsó ack… akciód?
- Megöltem izét… - Újra rám tör a röhögőgörcs, mikor felfedezem Crak keresztbeálló szemeit. – Morrni… Morrin… Morrnisont…
- Morrnisont? – Hevesen bólogatok, mire leesek a bárszékről, és magammal rántom a piámat is. Összetörik a poharam.
- Morrison volt… Egyedül volt itthon… vagy izé… otthon. Én meg csak bementem, és bumm… Adava Keva… Kedavra… vagy mi… - Megkapaszkodom a székben, másik poharat ragadok, és teletöltöm. – Muszáj nekünk olyan magasan ülni?
- Nem. Magasról… magasról nagyobbat lehet esni. Üljünk oda… a fotl… fole… fotelbe… onnan közel a padló.
- Nem lehet, hogy kicsit… sokat ittunk? –kérdezem, mikor másodszorra is a fotel melléülök. Inkább a földről próbálok felmászni, de így se sikerül. Hisztérikusan felröhögök.
- Nem, Ha sokat ittunk volna, nem lennénk urai az egyensúlyunknak, és nem tudnánk egyenesen menni. – Ekképpen szóla, majd átesik az asztalon.
- Miért is jöttél hozzám? – kérdezem a fotel előtt ülve.
- Te jöttél hozzám – válaszol az asztal alól.
- Tényleg. – Ezt ismét mulatságosnak találom. – Akkor miért jöttem én?
- Mittudomén… Lehet, hogy inni… De most koccintsunk a Sötét… Hangyúrra…
- A Sörét Langyúrra – ismétlem utána szolgálatkészen.
- És most Monstrumra, a legjobb barátunkra!
- Montsóra… Várj! Ezt Nicolette-re…
- Ki az a Nico… Nicolette?
- Nem tudom… Mindegy! Nicolette-re. – Felröhögök. – Te Crak… vagy ki is vagy te… mindegy… El fogok aludni… vagy kidobom a taccsot… Ez a két üveg tiszta whisky… na jó, nem számít… Mutass egy ágyat, vagy egy klotyót… reggelig!
- Oké… kövess! – mondja, két lépés után azonban összeesik, és hortyogni kezd. Egy kicsit bámulom, aztán lenyelek még két pohár whiskyt, és követem a példáját.
Reggel elaludt nyakkal, zsibbadt karral, lüktető fejjel ébredek. Megbökdösöm a mellettem fekvő Crakot, és megvárom, míg végigsorol néhány tucat átkot, amit akkor kíván bemutatni rajtam, ha nem hagyom aludni.
- Crak! Emeld fel a fejedet és figyelj rám!
- Malfoy? Mi van? – kérdezi lassan feleszmélve. A fejét rázogatja.
- Semmi nincs. Mit csináltunk tegnap este?
- Azt hiszem, eláztunk egy kicsit. Arra emlékszem, hogy idejöttél, és valami idegesítő kiscsajról beszéltél…
- Aha… biztos… Én most hazamegyek agonizálni…
- Mi van? – kérdezi értetlenül. A szemébe nézek. Helyes, ő sem teljesen józan még.
- Semmi. – Legyintek. – Menj fel aludni! Kösz a piát.
- Gyere máskor is!
Erőtlenül biccentek. Szétesik a fejem. Jó sokat ihattam, ráadásul egész éjjelre egyedül hagytam Nicolette-et. A fenébe is, bárcsak emlékeznék legalább, hogy miről beszéltünk Vincenttel az éjszaka.
Nem merek hoppanálni… Csak Nicolette meg ne lásson, mikor hazamegyek! Nem bírnám ki, ha lecseszne, mert ittam. Szétátkoznám a kicsi fejét! Ő tehet az egészről! Különben sem vagyok még teljesen józan! Valahol a hullarészegség és a másnaposság között járhatok. Még jó, hogy csak pár száz utcányira lakom Craktól. Otthon, édes otthon…
Belépek az ajtón, és nekimegyek egy szekrénynek. Persze rögtön éktelenül csörömpölve borul fel. Ennyit a titokban történő hazatérésről… Alighogy ezt végiggondolom, megjelenik Nicolette. Csípőre tett kéz, felnyársaló szemek. Akárha a feleségem lenne…
- Hol voltál? – kérdezi.
- Elmentem… Hé, mi közöd hozzá?
- Hol voltál? – rivall rám újra.
- Egy barátomnál – mondom dacos-sértődötten, akár egy kisfiú.
- Ittál. Idáig bűzlesz! Mennyit nyakaltál be?
- Honnan tudjam?! Részeg voltam, és vagyok, nem emlékszem semmire! Szállj le rólam, anyuci, hagy menjek el zuhanyozni!
- Nem mész el, amíg meg nem mondod, hol voltál, s miért! – kiabálja. Kezdek dühössé válni. Mélyeket lélegzek, aztán cseppet sem emelt hangon szólalok meg.
- Addig tűnj el előlem, amíg még nyugodt vagyok, mert utána leátkozom a hajadat a fejedről. Jól láttad, részeg vagyok, s mint olyan be- és kiszámíthatatlan. Rád nézve pedig életveszélyes! Hagyj békén!
Félrelököm az utamból, és a legközelebbi fürdőszobába rohanok. Ledobálom a ruháimat. Csak a jeges víz alatt gondolok bele, hogy Nicolette-et is meg lehet érteni. Végül is azt mondtam neki, vacsoránál találkozunk, aztán még vacsora előtt elmentem inni…
De akkor sincs joga számon kérni! Felnőtt férfi vagyok! Ha úgy tartja kedvem, szó nélkül hullarészegre vedelhetem magamat.
Kimászok a zuhany alól. Megszárítom magam, és tiszta ruháért csettintek. A manó bő farmert, és fekete inget hoz nekem. Elküldöm, és felöltözöm. Nincs ellenemre a mugli ruha.
A nappaliban Nicolette ül. Szó nélkül az étkezőbe sétálok. Aztán tovább a konyhába. Nem zargatom a manókat. Magamhoz veszek valami kímélő étket, és visszatérek a kiborult kislányhoz.
- Mi a baj? – kérdezem letelepedve a szembeni fotelbe.
- Semmi – morogja. Vállat vonok, és nekilátok enni. Ahogy ezt észreveszi, rögtön elmondja nekem, hogy mi bántja. – Aggódom érted!
- Nem kell.
- Tegnap reggel óta nem láttalak.
- Csodálod? Kikészít a „Szerelmes kislány vagyok” nevezetű játékod.
- Nem azért aggódtam, mert szerelmes vagyok.
- De én azért léptem le, mert annak tünteted fel magad. Nem kell értem aggódnod. Lassan huszonöt éve – úgy öt éves koromtól – meg tudom védeni magamat.
- Tényleg miattam ittad le magad?
- Igen… Csak jót akarok neked, de úgy látom, ez téged nem érdekel.
- De igen. Eldöntöttem, hogy megfogadom a tanácsodat. Nem mutatom meg az érzéseimet. Eddig is csak baj volt belőle. – Szeméből elszántság süt.
- Talán csak az segíthet, ha nincsenek érzések – mondom bölcsen.
- Akkor segíts nekem, Draco! Szeretnék felnőni, és olyanná válni, mint te!
- Milyenné? – kérdezem nem épp éles elméjűen. De mit tegyek, másnapos vagyok.
- Szeretnék halálfaló lenni!
- Ez ostobaság! – csattanok fel. – Nem akarom hallani többet!
- De miért? Te is az vagy!
- Igen, kislány, de előttem nem volt más út! Előtted viszont van temérdek! Különben magad mondtad, hogy nem értesz egyet a Nagyúr eszményeivel!
- De ha meggondolom: Tirany nem is olyan fontos nekem.
- Ne hazudj nekem, nincs értelme. Tégy le a halálfalói karrierről!
- Leteszek róla, ha segítesz nekem!
- Mit segíthetnék neked? – Ismét megadom magam. Kedves leszek vele.
- Taníts engem, Draco! Varázslatokra! Okklumenciára! Arra, hogy ne adjam ki magam… hogy értsem a fekete mágiát…
- Nem segíthetek neked abban, hogy megtaláld magad. De varázsolni taníthatlak. Nem mutathatom meg neked a mágia sötét oldalát, de az okklumencia ellen nincs kifogásom.
- Miért próbálsz óvni engem? Hisz azt mondtad, jobb, ha nincsenek érzelmek!
- Jobb volna, ha nem lennének! De vannak! Nem szerettem az apámat, nem éreztem semmit, mikor Voldemort megölte az anyámat. Téged meg valahogy mégis kedvellek! Sőt, szeretlek! Te vagy az első, aki iránt érzek valamit. Nem helyes, nem akarok a barátod lenni. De az vagyok. Ezért próbállak védeni!
- Úgy védj meg, hogy megmutatod nekem, mitől kell óvakodnom, mi ellen kell harcolnom.
- Olyanokat mondasz, amik megingatják a hitemet.
- Pedig tőled tanultam mindent. Az én bölcsességem a tied… De még nem tudok semmit… Annyit kérek, hogy ne légy rám dühös. Ostobaságot ostobaságra halmozok – mondja.
- Nem mondok ellent neked, és a nyilvánvaló igazságnak. – Örömmel veszem tudomásul, hogy hangomba visszatért a jól megszokott gúny.
- Azt akarom, hogy tudd, nem akarok tőled világrengető szerelmet. És nem akarok boldogan élni veled, amíg meg nem halunk. Beleszerettem a „Jóképű halálfaló” karakterébe. De ez csak cukormázas tini-ábránd.
- Ezt próbálom beleverni a kis fejedbe a kezdetek kezdete óta. Most, hogy mindent tisztáztunk, elmehetek aludni?
- Nem aludtál az éjjel? – kérdezi szánakozva.
- De. Néhány órát. De a földön, és alkoholmámorban.
- Legalább finom?
- Micsoda? A Lángnyelv Whisky? Te is ittál a karácsonyi bálon.
Lehunyja a szemét, nosztalgikusan felsóhajt.
- Oh, az a karácsonyi bál… Nem emlékszem semmire.
- Igen, ez előfordul a kislányoknál, mikor először isznak. Tessék, kóstold meg! – Elébűvölök egy pohárkányit a kívánt italból.
- Én is bűzös leheletű leszek, és őrülten fogok viselkedni? – kérdezi gyanakodva.
- Nem. Ennyitől nem. De ne igyál sokat. Hülyébb lennél, mint eredetileg. Azt meg nem kívánom senkinek. Főleg magamnak nem.
- Ma itthon maradsz? – kérdezi fintorogva. Belekortyol a whiskybe, és felderül.
- Azt hiszem igen. Ha a Sötét Nagyúr nem hív.
- És mit gondolsz, fog?
- Nem tudom. Szeszélyes, hirtelen határozza el, ha hívni akar. Estig biztos nem fog. Elvégre nappal nem tudunk sok mindent tenni neki.
- Akkor mit csinálunk ma?
- Tanulnod kell – mondom kíméletlenül. – Szeretném, ha közösen töltenénk egy hónapot, mielőtt visszamész.
- És? Egy-két intés a pálcával, és kész a házi feladat.
- Igen. Ez nekem is eszembe jutott. Ezért kérem a pálcádat.
- El fogod venni a varázspálcám?
- Igen. Tanulnod kell, ha vinni akarod valamire. Az RBF-eken sok múlik.
- Azokat már letettem. Lassan megérkeznek az eredmények is.
- Házit mégiscsak kaptál, nem?
- De csak azt kell megcsinálni, amit folytatni akarok.
- Csináld meg azért mindet! Utána beszélünk. Ide a pálcádat, aztán indulj!
Duzzogva a kezembe adja a pálcát.
- Menj a fenébe – morogja. Készségesen bólintok, és elteszem a pálcát.
- El kell mennem – sziszegem tapasztalva, hogy éget a bal alkarom.
- Most mondtad, hogy estig biztos nem kell! – dühöng. Vállat vonok.
- Tévedtem. Kezdj el tanulni. Majd jövök!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
