Nagyot kortyolok a Százfűlé főzetből. Az íze most is undorító, és a szürkészöld iszapszíne sem nyeri meg a tetszésemet.
De ez van. Végül is Nicolette-nek sem volt kéjmámor ölni… Bár hol van ő még a kéjmámortól… Nem mintha nagyon érdekelne Nicolette szerelmi élete.
Lenyelem a löttyöt. Hiába húztam az időt, az íze nem lett jobb. Már kicsit sem izgat, hogyan változom Draco Malfoyból valaki mássá. Most épp Donald Fainchakká. Rutinszerűen a tükörbe pillantok. Elidőzöm a fekete bozonton, a sötétzöld szemen, a keskeny, arisztokratikus orron, a vörös, vérrel teli ajkakon, Meg kell állapítanom, hogy Fainchak jó pasi.
Megrázom a fejem. Erre most nincs időm. Roxmortsba hoppanálok. Viszolyogva lépek be az igazgatóiba. Igyekszem kordában tartani az arcizmaim. Hosszú évek gyakorlása kellett hozzá, hogy sikerüljön. Az igazgatónőhöz fordulok.
- Jó napot, McGalagony professzor!
- Mr. Fainchak! Örülök, hogy itt van. Hamarosan Miss Landau is megérkezik.
- Nicolette? –Igyekszem nem túl kérdőre venni a hangnemet. De nem emlékszem pontosan a vezetéknevére, ő maga pedig sosem mondta.
- Igen. Siet, Donald? Mert akkor a kisasszonyért küldök… Már tegnap üzentem neki, de úgy tűnik, késik.
- Köszönöm, nem szükséges. – Kopogtatnak, és Nicolette lép be. Rám pillant, és felsikolt.
- Donald! Elnézést professzor, de olyan régen találkoztunk…
- Semmi probléma, köszöntse csak a leendő nevelőjét!
Erre Nicolette a nyakamba ugrik, átölel és megpuszil.
- Annyira hiányoztál, Dé! – mondja. Lelkesedése kislányos, megtévesztő. Kissé büszke is vagyok rá, bár az ölelése nem dob fel.
- Te is nekem, Nicolette! – ujjongok, miközben megsimogatom a fejét. De gyűlölöm az érzelgősséget! A pokolba, hogy mégis szeretem őt… - Professzor, mit kell tennem, hogy magamhoz vehessem Nicolette-et?
- Csak egy papírt kell aláírnia. – Kedvesen nevetgélve aláírom a papírt. Nem jelent problémát, hogy ne a saját nevem írjam. Van benne gyakorlatom, hogy más legyek, mint aki vagyok. Befejezem a csevegést, és felállok.
- Már megy is, Donald?
- Nem akarok zavarni. Minden bizonnyal önnek is sok dolga van, Nicolette-nek pedig közelegnek a vizsgái. Nem akarok kellemetlenkedni.
- Ugyan! Maradjon itt pár órát Miss Landaúval. Sétálhatnának egyet a parkban. Úgyis régen látta Nicolette-et is és a Roxfortot is.
- Remek ötlet! – mondom kényszeredetten mosolyogva, s közben különféle átkokat lövöldözök az öreglányra gondolatban.
- Akkor jó szórakozást. Viszlát, Mr. Fainchak!
- Viszontlátásra, McGalagony professzor! – Kisietek az irodából. A lépcsőn lefelé haladva mélyeket lélegzek. – Remélem, most boldog vagy, Nicolette…
- Hé, nem én kértem, hogy maradj! Ő ajánlotta fel neked, Mr. Fainchak!
- Ne gúnyolódj! Bár szó ami szó: akadt volna jobb is. De csekély nőiességedet latbavetve felelj: nem csábító férfi Donald Fainchak?
Némán megyünk el a parkig, ott letelepszünk egy fa alá. Csak most szólal meg.
- Annyira az, hogy kedvem lenne megcsókolni… - mondja elmélázva.
- Gondolkodtál volna, mielőtt megölted!
- De hát itt vagy! Draco, kérlek!
- Jobb, ha megjegyzed, Nicolette, csak az alakom más. Draco Malfoyként csókolok, mint már tapasztaltad. Fainchak nyelve az én nyelvem. Draco Malfoy csókját éreznéd akkor is, ha az igazgatónő alakját venném fel!
- Draco Malfoy csókja ellen sincs kifogásom.
- De nem kapsz akkora kegyet, hogy megint megcsókollak! – Ellenőrzöm a Százfűlé főzetemet. Fintorogva iszom pár kortyot.
- Mi az? – kérdezi gyerekes ártatlansággal. Gúnyosan, lenézően felelek.
- Méreg… Mégis mi lenne? – Kiloccsantok egy kicsit. A trutyi lázasan bugyog a füvön. – Százfűlé főzet. Csak három órám van, aztán elfogy.
- És akkor?
- Hazamegyek, és elteszek még egy kicsit.
- Más bájitalod is van otthon?
- Persze. Sebgyógyító, fájdalomcsillapító…
- Nem ezekre gondoltam. – Hallani a hangján, hogy már visszakozna. Felnevetek.
- Olyan vagy, mint egy rossz auror. Mondd inkább, hogy mit akarsz hallani!
- A Fekete Vér Átka…
- Az is van. És egyéb itókák is. Veritaserum, sebfakasztó elixírecskék, fájdalmat okozó nyalánkságok, kínszérumok, satöbbi…
- Ezeket mind otthon tartod?
- Igen, de úgysem férhetsz hozzájuk.
- Hol vannak? – Gúnyosan megrázom a fejem. Könyörgőre fogja. – Hiszen öt éve ismerlek.
- Vannak dolgok, amiket még az apjának sem mond el az ember.
- Az apádnak? – kérdezi elkerekedett szemekkel.
- Négy éve halott. Csak képletesen mondtam. Lehet, hogy hazamegyek. Untatsz.
- De hát… felajánlottam magam neked!
- Ajánlj fel nekem egy nőt, mert kislányokra nem utazok.
- Gúnyolódsz, pedig te is tudod, hogy már nő vagyok.
- Akkor miért nem mászol egyik évfolyamtársad ágyából a másikéba?
- Mert én válogatok! – mondja szemrehányóan.
- Válogatsz? És hozzám jutottál el? Mi alapján?
- Nem tudom. Ne nézzen úgy ki, mint Flench, ne legyen gyerekes és bunkó, mint Johnson, ne legyen ostoba, mint a griffendélesek…
- Ezek kétségkívül igazak rám, bár nem tudom, ki az a Johnson. – Felsóhajtok. – Most felnőttként foglak kezelni. Sőt, felnőtt nőként. Olyan nőként, aki fontos nekem. Ne kezdj velem, Nicolette, mert csalódni fogsz. Nem az ágyban, utána. Nem vagyok szerető férfi, és te sosem lehetsz boldog mellettem. Nem vennélek feleségül, és nem szülhetnél gyerekeket. Nem lehetnél soha fontosabb a munkámnál, és nem élhetnénk úgy, mint egy normális házaspár… Kedvellek, Nicolette, magam sem tudom, miért. Megtehetném, hogy most kívánságod szerint bevonszollak az ágyamba, és kedvemet töltöm veled, de nem akarom, mert utána kénytelen lennélek eldobni magamtól. Ezt meg kell értened! Nem ér ennyit egy éjszaka sem, Nicolette!
- Draco… - suttogja. Látom a szemében, hogy meglepi a kedvességem, de tetszik neki az őszinteség. Döbbenetében csak a nevemet ismételgeti. – Draco…
- Bocsi, Nicolette, de mennem kell. Ég a Jegy. – Felmutatom Donald bal alkarját, amin lassan kirajzolódik a Sötét Jegy. – Holnap, azután biztos hazaérek, s akkor írhatsz. Hónap végén találkozunk Londonban. Menj vissza a klubhelyiségbe, és tanulj a vizsgáidra!
- Draco… ígérd meg, hogy nem jön közbe semmi váratlan feladat, és ott leszel!
Végig simítok az arcán, és rámosolygok.
- Sosem hagytam ki egy találkozónkat sem, akkor se, ha éppen Kínában kellett volna lennem pedig. Ott leszek, Nicolette, de most mennem kell.
- Menj csak, elvégre nem várakoztathatod Őt miattam. Ezt is meg kell értenem. Sosem lehetek fontosabb a munkádnál. – Az arcomhoz hajol, és apró csókot nyom rá. – Viszlát, Dé!
- Viszlát, Nicolette! – Újra arcon simogatom, aztán felpattanok, és futni kezdek kifelé a birtokról. Hoppanálok.
Végig a furcsa változáson járatom az agyamat, ezért pár kilométerrel eltévesztem a célt. Egy hatalmas mezőre értem. Virágos, fodros-bodros, Nicolette-nek biztos tetszene. Megfogadom, hogy nyáron elhozom ide. Nézelődöm kissé, bár tudom, hogy Voldemort Nagyúr jópár Cruciatusszal jutalmazza majd a késésemet. Nem igazán érdekel. Nem egyszer kínzott már, és ezért most jobban megéri, mint az összes eddigiért. Ezt most Nicolette-ért teszem. Kedvelem őt, és ma végre felnőtt.
A távolban rohanó ménest nézem, amíg arra várok, hogy visszanyerjem a saját alakomat. Szeretem a lovakat.
A halálfalók körén kívülre hoppanálok. A Nagyúr rögtön észrevesz.
- Malfoy! – sziszegi a hirtelen beállt csendben. De utálom ezt a hangját.
- Igen, Nagyúr?
- Késtél, Malfoy! – állapítja meg hidegen.
- Sajnálom, Nagyúr! – mentegetőzöm. Nehezemre esik eltitkolni, hogy egyáltalán nem is sajnálom.
- Van magyarázatod?
- Nincs hihető, Nagyúr… Elrontottam a hoppanálást, és arrébb landoltam… párszáz… méterrel – mondom szégyenkezve.
- Mi lesz a világból, ha már a halálfalók sem tudnak hoppanálni többé? – teszi fel a szónoki kérdést Voldemort. Nem is én lennék Draco Malfoy, ha nem válaszolnék neki.
- Tudok, csak…
- Crucio! – Rövid kínzás jön, alig egy-két perces. – Sosem fogod megtanulni, hogy alázatosan kell viselkedned, Malfoy?
- Talán soha, Nagyúr!
- Crucio! – Most kicsit hosszabb ideig gyötör. Nem kiáltok fel, pedig tudom, hogy csak arra vár. De nem teszek semmit, csak némán vonaglok.
- Mi lenne, ha simán, kínzások nélkül beállnék a sorba ezegyszer?
- Crucio! – Lassan be kellene fejeznem a szemtelenkedést, úgy érzem. Halkan felnyüszítek. Ahogy befejezi, felnevetek.
- Kezd egyoldalúvá válni a beszélgetésünk. - Ezzel kiérdemlem az újabb átkot. Hangos kiáltás tör elő a torkomból. Ez már fáj, de nem fogok könyörögni. – Meddig bírod még, Nagyúr?
- Sosem fogsz könyörögni, hogy ne kínozzalak tovább?
- Soha.
- Az apád megtette. Ő képes volt sírni az életéért.
- Az apám egy féreg volt! Egy sárvérű auror képes volt megölni. Miért akarnék hasonlítani pont rá? – Megrázza a fejét.
- Állj be a helyedre, és figyelj! – parancsolja. Beállok, figyelek.