|
Never-ending story /Szitusz/
Szitusz 2007.10.06. 18:24
Hát, hát, hát. A Within Temptation - Never-ending story számát hallgattam. Jó kedvem volt, és elhatároztam hogy írok... ez sikeredett belőle. Tudom, hogy nem nagyon kapcsolódik a szövegéhez, de bennem ez fogalmazódott meg :) Olvassátok el és kritikát kérnék! :) Nem írom le a szereplők neveit, bárkit bele lehet képzelni. Én mondjuk Draco/Hermionéra írtam :)
A soha véget nem érő összetartozás, avagy a szerelem. Az örök téma, mely minden nemzedéket, kivétel nélkül foglalkoztat. Feltétlen odaadás, szeretet, szerelem, összhang, harmónia. Az emberek szeretetet adnak, s kapják azt.
De mi van, ha valakinek csak egy bizonyos ember kell, aki viszont soha nem lehet az övé? Szenvedés és reménykedés.
Szenvedés. A tudat, hogy most éppen valaki mást csókol helyetted, pedig az a csók Neked járna ki! Látod minden áldott nap, elmegy melletted, de még rád se néz. Miért? A válasz egyszerű. Ellenségek vagytok.
Reménykedés. Elmegy melletted, és Te azt képzeled, hogy elkapja a kezed, magához ránt, megcsókol, és arra kér, hogy örökre maradj vele. Helyette mi történik? Semmi. Rád se pillant, csak meg tovább. Miért? A válasz egyszerű. Ellenségek vagytok.
Epekedhetsz, vágyakozhatsz utána, de soha nem lehet a tiéd. Ott ül előtted, látod, ahogy a nap megcsillan ragyogó haján. Közel vagy hozzá, de mégis oly távol. Szereted Őt, Ő viszont utál. Miért? A válasz egyszerű. Ellenségek vagytok. De ha egyszer a tiltott gyümölcs édesebb...
Ez így van rendjén. Más örül, boldog, olyan társat választ magának, aki elérhető. Te viszont nem. Te más vagy, mint a többiek, és pont ez a szép ebben. Másnak kijár a boldogság, de Neked nem. Szenvedhetsz tovább, a szerelmedre gondolva...
Hogyan szerettél bele? Nem tudod. Egyik reggel úgy ébredsz, hogy szerelmes vagy. Talán. Vagy csak Amor-nyila talált el viccből. Te mégis szenvedsz. Ez a kiegyensúlyozott világ. Rejtélyes, titokzatos, megfejthetetlen, és ez így van jól.
Többször elhatároztad, hogy nem fog többé érdekelni. Minden nap próbálsz kiszeretni belőle, de nem megy. Túl kevés vagy ahhoz, hogy az érzelmeit kordában tartsd.
Egyre több gondod van, úgy érzed, a világ Rád szakad, Neked már nincs itt helyed. De élned kell. Hajt a túlélési ösztön. A tudat, hogy ma újra láthatod, ha csak egy kicsit is. Érezheted kábító illatát, láthatod elbűvölő szemeit. Ennyi már elég Neked ahhoz, hogy éledben maradj.
Rosszkedvűen baktatsz a folyosókon. Keresed Őt a szemeddel, de hiába. Szomorúan nézed kopogó cipőd orrát, mikor hirtelen a földön kötsz ki. Valaki fellökött. Dühösen pillantasz a segítséget nyújtó kézre. Ismerős kéz. De hisz ez az Övé! Örömödben felkiáltanál, sőt, körbeszaladnád a világot. De nem teheted. Miért? A válasz egyszerű. Ellenségek vagytok.
Vonakodva fogadod el a jobbot. Nem mersz a szemébe nézni. Azokba a gyönyörű, fájdítóan vakító szemekbe, melyek annyi éven keresztül elkerülték figyelmedet. Mégis megteszed, s máris elvesztél...
- Elengednéd a kezem? - kérdezi gúnyosan, de a szeme nem erről árulkodik... mintha két különálló jellem lenne a hangja és a szeme. Melyikre hallgass?
A szem a lélek tükre.
Szó nélkül elengeded, s elmész. Ő csak értetlenkedve néz utánad, de ezt Te nem látod. Hogyan is láthatnád? Hiszen ahogy a folyosó végére érsz, már szaladsz is. Hogy hová? Nem tudod. A lábaid csak visznek előre, céltalanul. Mikor úgy érzed, eleget futottál, megállsz. Az északi toronyban vagy. Ez a kastély legmagasabb tornya... És Te, rosszkedvűen, szomorúan, életkedvből kifogyva meredsz le a mélybe. Pont itt kötöttél ki. Az élet iróniája.
Légből kapott ötleted támad. Mi lenne, ha leugranék? Semmi. Hiányoznék is én valakinek? Igen... a barátaimnak.
De mit számít az, ha Ő, aki mindennél fontosabb számodra, még egy könnycseppet sem hullatna érted, nem hogy gyászoljon is Téged...
Körülnézel. Terveid szerint utoljára. Jól szemügyre veszed a száztornyú kastélyt, s mélyen, magadban örökbe búcsút mondasz a látványnak, és az egész világnak. Már mászol ki a korlátra, s vetnéd le magad; szemeid behunyva. Várod a zuhanást, hogy a szél belekapjon a hajadba, de nem történik semmi. Két erős kar fogja a csuklód. Hátrapillantasz, és nem hiszel a szemednek.
Ő áll ott, s fogja két kezed. Finoman húzni kezd. Muszáj visszamásznod, nincs más választásod. Közben ezer gondolat fut át benned... Hogy hogy érdeklem őt? Észrevett? Miért jött utánam? Talán... talán szeret?
Egymással szemben álltok, egy lépésnyire. Még mindig fogja a kezed, mintha attól tartana, hogy újra megpróbálsz kiugrani.
- Miért... - kezdenéd a kérdést, de Ő megakadályozza. Megcsókol. El se hiszed, hogy tényleg Ő áll előtted, és tényleg Ő cirógatja nyelvedet. A döbbenettől nem csókolsz vissza, de Ő oly heves, hogy nem lehet nem reagálni.
Gombolni kezdi a ruhádat, s tested minden porcikáját elborítja édes leheletével. A kéj és a mámor úgy csap le rád, mint még soha, s Te örömmel adod át magad az élvezetnek.
Virrad, s szerelmed helyett a nap meleg sugarai ölelnek át. Kétségbeesetten keresed, de csak a hűlt helye maradt. Nem! Csupán egy cetlit hagyott hátra.
Leírja, hogy ez nem mehet tovább így. Nem egy oldalon vagytok, hogy hatalmas ellentétek feszülnek köztetek. Megköszöni az estét, melyet fergetegesnek érzett.
Többször kell elolvasnod a levelet, mert szemed már annyira könnyes, s mindig kihagysz egy-egy szót. De egy, még sosem látott mondaton megakad a szemed.
Szeretlek, és ez örökké így marad.
Hihetetlen boldogság járja át a szívedet. Majd újra lecsap rád a szenvedés. Hiszen szeret! De nem lehetsz vele. Minek így az élet?
Leugrasz. Csak reménykedsz, hogy veled tart majd.
Ő tudja meg először a halálod. Szobája pont ránéz a toronyra, s látja, hogy hogyan zuhansz le. A megkönnyebbülő mosolyodat is látja...
- Miért? - kérdezi. - Miért?
Két magányos szív hagyta el szeretteit. Úgy gondolták, a másik nélkül nincs értelme az életnek. De a száztornyú kastély megmaradt, hogy őrizhesse e pár tragikus történetét.
Hogy miért nem lehettetek együtt?
A válasz egyszerű. Ellenségek vagytok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
