Draco Malfoy, a híres halálfaló, aki apja nyomdokaiba lépett, méltón megőrizve a Malfoy hírnevet és szokásokat, a konyhában sertepeltélt, magában beszélve, sőt, inkább morogva...

- Nem hiszem el. Átkozott manók, a pokolba velük! Már megint semmi sincsen a helyén, pedig megmondtam nekik, hogy ne merészeljenek elpakolni vagy átrendezni semmit sem az én távollétemben! Elmegyek két hétre, és már semmi sem olyan, mint régen?! Mi lehet a szobámban, ha a konyhában ez történt? Bele se merek gondolni... Ha egy is a kezeim közé kerül, mielőtt lenyugszom, hát nagy manómészárlásról fog beszámolni a Próféta!

Amíg így elvolt magában, észre sem vette, hogy belopakodott egy házimanó, aki olyannyira félt gazdája haragjától, hogy meg sem mert szólalni. Inkább megpróbált levegőnek tűnni, és beleolvadni a fazekak közé. Azonban dolga volt, a tiszta edényeket el kellett pakolnia... Így egy egyszerű bűbájjal rávette őket, hogy maguktól repüljenek a helyükre.

Közben Draco a hűtőtől hátrált, egy nagy adag csokoládétortával a kezében egyensúlyozott, és sajnálatos módon nem vette észre azt a hatalmas kést, ami éppen a helyére repült volna, és mikor megfordult, ideje sem volt megijedni.

A kis manó felvisított rémületében, mikor látta, hogy gazdája holtan esik össze, egy késsel a mellkasába fúródva...

Draco csak egy pillanatig érzett fájdalmat, mikor a hideg fém találkozott a bőrével, majd összeesett, és onnan csak zuhant és zuhant, egyre mélyebbre. Majd hirtelen lepottyant, nagy fény vette őt körül. Jégkék szemei összeszűkültek, nem bírták a nagy fényáradatot. Feltápászkodott a földről.

- Draco Malfoy, drága fiam!

Azzal volt elfoglalva, hogy leporolja magáról a fehér port, mikor megszólította őt egy kellemes, ám felettébb ismerős hang. Ráfókuszált az idegenre, és ha egy széken ült volna, azonnal lefordult volna róla... (Cryss, látod, nem esett le a székről, szal kérlek olvasd tovább :D)

Voldemort, fiatalkori nevén Tom Riddle állt előtte, hosszú, fehér ruhában.

- Nagyúr! Szent Malazárra, mit keresel itt?! Hol vagyunk? - Voldemort kedvesen elmosolyodott, és intett a kezével, mire megjelent egy kényelmes szék, ami Draco alá csusszant, kirúgva térdeit, ezzel kényszerítve őt arra, hogy leüljön. Nyitott szájjal figyelte Voldemort minden egyes mozdulatát.

- Már nem vagyok Nagyúr, és kérlek, mellőzd a Voldemortot is. Hívj csak Tomnak. Bár Dumbledore rámragasztotta a Tommy becenevet is, amit már Harry is elkezdett használni, de már egészen megbarátkoztam vele.

Draco csak ült ugyanúgy a széken, kezei lelógtak, mint egy majomnak, tátott szájából már az ember várta, hogy mikor csöppen ki egy nyálcsepp.

- Fiam, pislogj már, nem akarom, hogy kiszáradjon a szemgolyód.

- Halott vagyok az Isten szerelmére, hogy száradhatna ki a szemem?!

- Mostanában vezettük be, hogy mi is lélegezhessünk, és szinte majdnem olyanok vagyunk mint az élők. Enni is ehetünk, bár soha nem vagyunk éhesek, de az élvezetért megéri! És nem is hízhatunk meg, bármennyit is eszünk. Tehát nem kell aggódnod, és vigyáznod sem kell a vonalaidra! - Vidáman rákacsintott a fiúra, aki kezdett kiborulni...

- Te jó ég. Nagyúr...

- Tom.

-... hol vagyok?! - Idegesen felpattant, és járkálni kezdett.

- A mennyben.

- Mit keresek én a mennyben?! Halálfaló vagyok! - Feldúltan lóbálta a kezeit, annyira gesztikulált, és félő volt, hogy fejbe vágja saját magát. - Megöltem kismillió muglit és sárvérűt! Aztán rám mondhatja a nép, hogy Velejéig romlott. , még örülök is neki! Na és te?! Majdnem kiirtottad a fél világot! Mi a szart keresünk a mennyben?!

- Fiam, kérlek nyugodj le, és ülj vissza. - Draco felhorkantott.

- Majd ha megmagyarázod ezt az egészet!

- Azt mondtam ülj vissza! - ordított rá, és a szeme egy pillanatra megint vörösen lángolt, majd hirtelen kialudt. Draco megszeppenve iszkolt vissza a székhez. Az egész annyira abszurd volt, de jobbnak látta engedelmeskedni. - Öhm, elnézést. Nos, magyarázatot szeretnél?

- Hát nem ártana...

- Rendben. Azért kerültünk a mennybe, hogy megjavuljunk. Túlságosan is jól éreztük volna magunkat a pokolban, nem igaz? Nagyobb büntetés nekünk az, hogy kedvesek legyünk, és szeressünk, mintsem a pokol bugyraiban lubickolni Lucifer barátunkkal. De hidd el nekem fiam, meg lehet szokni, sőt, egész kellemes, ha ráérzel a lényegére!

- Jééééézusom... Nagyúr, kezdek félni... Magadnál vagy? Tisztában vagy vele, hogy miket beszélsz?

- Mondtam már, hogy a nevem Tom, nem Nagyúr! - dörrent rá megint úgy, ahogy az előbb, a vörös szemek kíséretében. - Jajj, fiam, ne haragudj.

- Nem vagyok a fia! Tényleg, hol van az apám?

- Mit szólsz már bele abba, hogy hogy hívlak?! Ha én eltűröm, hogy Potty és az a vén öreg Tommynak hívjanak, te is elviseled a fiam-ozást! Világos?! - Rávicsorgott, mire Draco összehúzta magát.

- Tom! - jött egy haragos hang az égből, mire Voldemort összerezzent, és bociszemekkel emelte fel tekintetét a magasba. - Ne haragudj Albus, én, én nem akartam... elnézést!

- A fiútól is! - utasította utoljára, és többet nem szólalt.

- Draco, bocsáss meg. Tudod, a gonosz felemet még nem sikerült teljesen kiűzni belőlem, de rajtavagyunk. Vannak még ilyen kitöréseim, de egyre kevesebb.

- Aha, azt észrevettem...

- Tehát térjünk vissza az eredeti témánkhoz. Láttam a halálodat, eléggé szerencsétlen baleset... - Odalépett Dracohoz, rátette hosszú ujjait a vállára, és együttérzően rámosolygott.

- Jah, azt a manót legszívesebben megölném...

- Na de kérem, hogy lehet ilyet mondani! - Elkapta kezét, mintha a fiú teste forró vassá változott volna pillanatok alatt. - Erről beszélek! Ezt a gonoszságot kell elűzni!

- De megölt! Minimum, hogy én is megölöm, vagy legalább megkínzom, de mivel halott vagyok, kicsi az esélyem erre!

- A halott olyan ronda szó... Mondd azt, hogy egy testtelen lélek vagy. Más néven őrangyal.

- Hogy mih?! - Ha Dracot eddig nem sokkolta le eléggé a látvány és a hallottak, akkor semmi...

- Jól hallottad. Erről akartam veled beszélni, hogy megosszam veled a feladatodat. Nézz csak végig magadon! - Megjelent egy tükör előtte, mire ő felállt, odasétált elé és megszemlélte magát. Nem akarta elhinni, hogy saját maga köszön vissza rá. Hosszú, vakítóan fehér talárszerű ruha volt rajta (biztos Persillel mosták ki), cuki kis angyalszárnyai voltak, a csillogó aranyglóriáról már ne is beszéljünk...

- Ez meg mi?! Na és ez?! - Mutatott kétségbeesetten először a glóriájára, majd a szárnyaira, melyek aranyosan verdestek.

Voldemort csilingelően felkacagott.

- Ne haragudj fiam, muszáj volt eljátszanom veled is. Mikor én kerültem ide Harryvel együtt, akkor Albus fogadott minket, és eljátszotta velünk ugyanezt. Mondjuk akkor én még jobban kiakadtam, mint te... Emlékszem, őrjöngve próbáltam letépni magamról a szárnyakat, míg Harry önfeledten vihogott rajtam. - Az emléket mosolyogva mesélte, és enyhén elködösült tekintettel, ahogy felidézte magában a történteket.

- Rendben, na de mégis mi a feladatom? - Beszéd közben próbálta megállítani a verdeső szárnyait, majd felhagyott az ötlettel, és hagyta őket úgy, ahogy voltak.

- Nos, gondolom tisztában vagy vele, hogy mi egy őrangyal feladata. Vigyázni egy emberre.

- Remek. És én kire fogok?

- Hermione Grangerre.

- Hogy mih?! Na neeeem, az kizárt!

- Teljesítened kell. Nincs olyan, hogy nem teszed meg. Nem kell a nap huszonnégy órájában az illetővel, ez esetben Miss Grangerrel, elég ha a napja nagy részét figyeled, meg olykor ránézel. Nem nagy kérés, elvégezhető a feladat.

- De Nagyúr...

- Tom.

- ... Tom... - Draco beleborzongott. Ő, az exhalálfaló meghalt a saját házimanója miatt, és most a mennyben beszélget Voldemort Nagyúrral, aki azt kéri tőle, hogy Tomnak hívja. Kicsit abszurd, nem?

- Hallgatlak fiam.

Ellenkezni akart, de miért tegye? Ez a sorsa. Nagyot sóhajtott, majd beletörődött hangnemben megkérdezte:
- Mikor kezdek?

- Nagyszerű! Nem hittem volna, hogy lelkes leszel! Akár most azonnal is nekiláthatsz! Olyan, mint a hoppanálás. Csak kevesebb koncentrációt igényel, és valamivel elegánsabb.

Draco megpördült a sarkán, és arra számított, hogy ismét érzi majd a kellemetlen szorítást a tüdejében, de csalódnia kellett. A várt érzés elmaradt, és máris a Granger-lakban termett. Keresni kezdte, hogy vajon hol is lehet a lány, és meg is hallotta a konyhából kiszűrődő szöszmötölést. Ijesztő volt neki úgy kinyitni az ajtót, hogy azt az emberek nem érzékelik. Belegondolt, hogy sokkal egyszerűbb lenne, ha átmennének a falon, de hát az milyen már... túl szellemes lenne. De ők angyalok! Legyenek angyalosak.

A konyhába ért, és szemérmetlenül végigmérte a lányt. Volt is oka rá, bár Hermione nem lett a legszebb lány a világon, de az évek jót tettek neki. Arca karakteresebb lett, nőiesebb az alakja, és bár a haja már nem állt égnek, sőt, még mindig kicsit kócosan állt neki, de különlegessé tette az arcát. Odasétált mellé, megtámaszkodott a konyhapulton és egyenesen a lány szemébe bámult. Ekkor Hermione felpillantott, egyenesen Draco acélkék szemeibe.

- Malfoy? Mit keresel itt? Cuki ez a fehér cucc.

- Hát Granger az úgy volt... - És ekkor Draco feje fölötti kislámpa meggyulladt. - Te látsz engem?! - sipította.

- Igen, persze. Miért, nem kéne?

Draco kezdett kételkedni, hogy ő valóban meghalt volna, de túl valóságosnak tűnt az egész dolog, tehát magában arra jutott, hogy tényleg meghalt. De akkor miért látja őt Granger?!

- De én meghaltam!

- Óhh, igen? Sajnálatos. Mikor? Még nem is hozták le az újságok.

- Mert a mai nap folyamán. Azt hiszem. Nem tudom. Milyen nap van?

- Csütörtök.

- Akkor igen, ma! De ez nem stimmel. Meg kell kérdeznem valamit valakitől... - És egy pillanat alatt eltűnt, hogy a mennyben bukkanhasson fel újra. Voldemort, azaz Tommy, épp háttal állt neki, de mikor meghallotta a lágy pukkanást, egy bájos mosoly kíséretében megfordult.

- Nos?

- Granger lát engem!! - fakadt ki.

- Nem mondtam? A kisasszony mediátor.

- Mediátor? Látja a szellemeket? De az őrangyalok nem szellemek! - Megint a szellemes és az angyalos kérdés.

- Hermionét egy különös, összetett bűbáj találta el a harc folyamán, melynek köszönhetően majd egy évig kómában volt, és nagy nehézségek árán tudott felépülni. A mellékhatásokkal nem számoltak a gyógyítók, bár nem lehet tudni, hogy az orvosságok váltották ki ezt a különös képességet, vagy csak maga a varázslat, nem ez a fontos. A lényeg, hogy a mediátorokhoz hasonlóan látja az őrangyalokat. Sajnos az utóbbival nem igazán jött ki, folyton veszekedtek, és Hermione nem is engedte magát megvédeni. Bár egy idő után már Ronald se nagyon akarta megóvni őt...

- Ronald? Ron Weasley? Ő volt az elődöm?

- Pontosan. Miért ilyen meglepő? Hermionénak szüksége volt egy barátra, mivel a nagy részüket elvesztette a csatában, és úgy gondoltuk Albus-szal, hogy talán jót tesz majd neki, ha mellette van Ronald, de többet civakodtak, mint régebben. Draco fiam, tudom, hogy hűséges halálfalóm voltál, és a rádbízott feladatokat is rendesen láttad el. Vigyázz erre a lányra. Sokszor próbált már öngyilkos lenni, és mindig épp hogy csak egy hajszálon múlt az élete.

- Hogy?

- Meg lehet érteni őt is. Képzeld magad a helyébe. Elvesztette a szeretteit, a világot, amit annyi ideig építgetett, minden összeomlott körülötte, nem csoda, hogy ő is beleroppant. Ha nyugodtabb lelkiállapotban lett volna, hamarabb felépül. Ezért kérlek, hogy tartsd rajta a szemed.

- De miért pont én? Ha az egyik legjobb barátja, vagy tudom is én mije, ha vele nem jött ki, akkor velem, a legnagyobb ellenségével miért lenne más a helyzet?

- Hát, most meglátjuk. Kihívás, nem de? Nos Draco, ideje menned, nehogy a végén a kisasszonnyal történjen valami.

- Ha egy fél percet vársz, tőlem tudod meg, hogy mi a helyzet. De látom már informálódtál, legalább is az arcodon már nem látszik az arcodon a meglepődöttség - mondta Hermione a visszajött Dracónak.

- Hmm, hát igen. Örülsz a képességednek? - Kihúzott egy széket az asztalnál, és leült rá. Hermione közben nagyban szeletelte a hagymát, kézzel. Draco furcsállta is, hogy miért nem használja a pálcáját, de nem tette szóvá.

- Nem igazán. Láttam Ront meghalni a csatatéren, sőt, Voldemortot és Harryt is. Épp akkor talált el Bella, mikor megtörten bámultam őket üres tekintettel... Bár Ron előbb esett el. Lucius ölte meg. Őt meg én kábítottam el, bosszúból. Nem akartam megölni, azt akartam, hogy többet szenvedjen. Ha lehet úgy mondani, lezártam magamban Ront, még ha csak két órám is volt rá, mielőtt kómába estem. Eleve úgy készültem a harcra, hogy bármelyikünk meghalhat, és nem hagytam hátra semmilyen befejezendő dolgot. Elmondtam az érzéseimet, lerendeztem mindent. Ha lehet így mondani, felkészültem a halálra. - Felpillantott a hagymaszeletelésből, kicsit könnyes szemmel. Malfoy nem tudta eldönteni, hogy most sír, vagy csak könnyezik, bár inkább a másodikra tippelt, mivel a lány arca kifejezéstelen és kemény volt. - Sokat beszélek, bocsánat. Na és te hogy haltál meg? Hopsz, elnézést, nem így akartam kérdezni...

- Észrevetted, hogy az utolsó három mondatodban kétszer kértél bocsánatot, és hogy egész jól elbeszélgetünk? Jobban megy neked a társalgás egy halálfalóval, ha halott? - kérdezte mosolyogva. Hermione arcán most jelent meg először egy kis érzelem - elpirult. - Amúgy, egész komikusan történt a dolog. Az egészről egy házimanó tehet. Nem szólt, hogy bent van a konyhában, és hogy a helyükre küldi az edényeket, és szerencsétlen módon eltalált egy kés...

- Úhh - szisszent fel Granger. - Kellemetlen. Ezért sem jó, ha a házimanók dolgoznak helyettünk. Ha te magad tetted volna a helyére, most talán még mindig élnél.

- Hihetetlen, hogy te még mindig ennyire odavagy a manókért. Bár, van benne igazság. De már úgy sem tehetek ez ellen semmit sem, erről már lekéstem. Jobb lett volna hallgatni rád.

- Hmm, ha élnél, dicsekednék ezzel, hogy igazat adtál nekem. Neked is ilyenkor kell ezt mondanod! - Rávigyorgott Dracóra, és a vágódeszkán lévő hagymákat beledobta a fazékba, ami lassan rotyogott a tűzön. - Ha nem haragszol, én most elmennék fürdeni. Hamarosan kész a leves, ha van kedved, egyél.

- Kösz. - Hermione már ment volna ki a konyhából, de Draco megszólította. - Granger, biztos nem lesz semmi baj a fürdőben? - A lány válaszul csak megrázta a fejét, és behúzta maga mögött az ajtót.

- Granger! Merlin szakállára, te megőrültél?! - Hermione álmosan nyitogatta a szemét.

- Hol vagyok? - Felült, és körbenézett a fehér térben.

- Na mégis hol?! A mennyben!

- És én azt hittem, hogy a pokolba kerülök. Huhh, megnyugodtam.

- De neked nem kéne itt lenned!

- Kívánsz inkább a pokolba?

- Nem! Oda sem! A Földön kéne lenned! Miért csináltad?! Miért vágtad fel az ereidet?!

- Malfoy, te ezt nem értheted...

- De igen! Most magyarázd el! Feladtad az életedet! Innen nincs visszaút!

- Draco - szólt nyugodtan közbe Voldemort. - Miss. Grangernek eligazításra kell mennie, amit Harry tart neki. - Rákacsintott Hermionéra, intett, mire egy ajtó megnyílt a semmiből. Mielőtt a lány belépett rajta, félszegen még egyszer rápillantott Dracóra, majd az ajtó semmivé foszlott.

- De Nagyúr, nem vagy felháborodva?! Megbuktam, csődöt mondtam, nem tudtam rá vigyázni, így ő feleslegesen van itt!

- Tom, még mindig.

- Leszarom!

- Draco, ezt a beszédet nem tűrjük a mennyben - kezdte higgadtan. - Nyugodj meg. Mindenkinek van itt keresnivalója. Nem mondtál csődöt. Nem a lány fizikai épségére gondoltam, amikor arra kértelek, hogy óvd őt. Persze az is benne volt, de főleg a lelkére gondoltam. Figyeltelek titeket. Évek óta most először mosolygott, vagy beszélt ilyen hosszasan valakivel, leszámítva a veszekedéseket. Most először érzett valamit még a szívében a bánaton és a keserűségen kívül, mégpedig a megértést és a szeretetet.

- De én semmit nem mondtam neki! Nem voltam megértő, nem hogy szeretetet adjak neki...

- Draco, Draco, Draco. Hát nem érted? Nem arra volt szüksége, hogy kérdezgessék, hogy felvidítsák, hogy faggassák. Magától nyílt meg neked, és mondta el a bánatát. Te hoztad ki belőle, magam sem tudom, hogy miért. A lényeg, hogy megtörtént, és ezért hálásak vagyunk neked. Megtörted a jeget, megrepesztetted a falat, amit maga köré húzott, és még fokozhatnám.

Bólintott. Túl sok minden történt a mai nap, nem csodálkozhatunk, hogy nem tudja még feldolgozni a történteket a mi Dracónk.

- És most mi lesz vele?

- Közös küldetést kaptok. Egy családra kell majd vigyáznotok. Ne, ne aggódj, az illetők varázslók, mielőtt megkérdeznéd. Hidd el nekem fiam, jó csapatot fogtok alkotni Hermionéval...



És Voldemort Nagyúr, khm, akarom mondani, Tom jóslata bevált. Hermione és Draco csodálatos párost alkottak, kiegészítették egymást, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak... vagyis... szóval értitek. A lényeg, hogy boldogok voltak! Itt a vége, fuss el véle!