|
11. fejezet
Blaise Zambini. Az általános tapasztalat e név hallatán – természetesen és remélhetőleg csak a lányok körében – hirtelen érkezett piros foltok a jobb és bal orcán egyaránt, fel-felcsillanó szemek és izgatott, elfojtott nevetéssel párosult folyosói susmusok. A hatodéves Zambini fiú Draco Malfoyhoz hasonlóan sokak szívét megdobogtató egyed, aki ugyancsak a szőkeséghez hasonlóan nem híve(legalábbis eddig nem ezt mutatja a statisztika) a hosszú kapcsolatoknak, és bár szinte kifogástalan a külseje (melyet az örült módjára való kviddics mánia és sorozatos soha véget nem érő edzéseknek köszönhet) eddig még egyetlen lánnyal sem sikerült neki két napnál hosszabbra nyújtani kapcsolatait. Ennek fényében, a Szükség Szobájával is gyakran hírbe hozták, de mivel ha valakit a jó öreg süveg a Mardekárba oszt, az valamiféle flegma-eleganciával is ellátódik és ennek tükrében ez a mások számára talán kellemetlen pletyka-dömping Blaiset egy cseppet sem zavarta.
Na már most természetesen oka van annak, hogy több mint tíz soron át taglaltam egy belülről nem épp pozitív figura előéletét: A mardekáros fiú mostanában több ízben elutasítja lelkes rajongóit.
Egyes eset (megdöbbentő):
A negyedikes Madison Grace véletlenül elfelejtett talárt venni, így kénytelen kelletlen egy fehér fölsőben és egy hozzá tartozó rakott szoknyában jelent meg Blaise előtt, hogy megkérje, segítsen neki egy bizonyos bájital leckében. Mivel a hollóhátas boszorka, nem egy csúnya teremtés, egész kasszákat betöltő fogadásokat lehetett volna kötni arra, hogy Blaise habozás nélkül igent mond. Ám a teljes csőd elkerülhetetlen megérkezése, a fiún múlt, aki egy szolid „nem”-mel elhárította az érdeklődő hölgyet.
Második eset (még megdöbbentőbb):
Zambini épp a vacsoráról tartott kifelé, mikor vagy hét elszánt fan az útját állta. A hugrabugos csapat, szinte egymást félre lökve próbált az időközben elég érdekes arcot vágó fiú közelébe férkőzni. Végülis a vezetőjük eléállt és gratulált az egész rajongói-tábor nevében, a mardekáros eddigi Lila Orchideás teljesítményéhez. Blaise bevetette a legelvetemültebb grimaszát és amíg a két rövid hajú lány vitatkozott, óvatosan kiiszkolt közöttük.
Miközben a varázsló futólépésben igyekezett a menedéket nyújtó lakosztály felé, szentül állította magában, hogy ez a lány csapat rohant annak idején Viktor Krum után is.
Viszont, hogy ne térjünk el teljesen a tárgytól: Vajon mi lelte Blaise Zambinit?
****
- Hermione beszélhetnék veled? - kérdezte ebédnél Jake, akinek ez az egyetlen mondata elégnek bizonyult ahhoz, hogy az eddig néma csendben üldögélő Malfoy fiú felkapja a fejét és szúrós tekintetét végig hordozza, hol rajta, hol Hermionén.
- Öhm… persze – hebegte a lány.
- Akkor kimegyünk sétálni egyet? – azzal a boszorka felé nyújtotta karját, amibe a griffendéles készséggel belekarolt és együtt kimentek a szabadba.(ó Malfoy, ha azok a gyönyörű szürke szemeid ölni tudnának…)
- Nos, mit szerettél volna mondani? – kérdezte a boszorka, immár a megsárgult őszi füvet taposva.
- Üljünk le oda – mondta a fiú és a legközelebb eső padra mutatott – szóval igazából csak tisztázni szeretnék valamit… - kezdte félszegen a varázsló tanonc.
- Mond csak hallgatlak.
- Tehát, szerintem… de javíts ki ha tévednék, év elején nagyon úgy állt a dolog, hogy te meg én… szóval, hogy lesz belőlünk valami – a fiú hangja nem tudni, hogy zavarában-e de jelentősen remegett, ezzel akaratlanul mosolyt csalva a lány arcára.
- Igen…
- Viszont azt hiszem, hogy én mást szeretek. Liana és én… – jelentette ki végül a fiú, majd egy hatalmas sóhajtással zárta le mondandóját és égető kék szemeit Hermionéra emelte.
- Ez nagyon jó hír! Én komolyan örülök nektek! – mondta valóban őszintén a lány.
- De, biztos nem baj? Tudod, nem szeretném, hogy miattam legyél bús… – magyarázta a fiú, akiből önkéntelenül is előbújt a „szegény kis lány nem bír az ellenállhatatlan Jake nélkül élni” szindróma.
- Dehogy baj!
- Hát ez remek! – kurjantott a fiú és visszarepült a kastélyba.
- Ez azért ijesztő – vigyorgott magában Hermione és ő is visszasétált a klubhelyiségbe.
Mikor belépett a lakosztály előterébe jóleső sóhajjal nyugtázta, hogy nincsenek sokan, sőt a kanapéig egészen abban a hitben rengett, hogy teljesen egyedül birtokolja a szobát.
Az oly sok vitát kiváltó ülő-és alvóalkalmatosságon egy szőke majdnemférfi hevert, szemei csukva voltak, csupán épp hogy remegő orrhegye adott tanúbizonyságot arról, hogy nemrég még ébren lehetett. Az évek során igencsak megnőtt hold színű haj, most a karfa durva huzatán terült szét, egy csipetnyi angyali külsőt kölcsönözve a mardekáros fiúnak.
A boszorka arcán átsuhant egy halvány mosoly, majd elővarázsolt egy griffendéles pokrócot és kuncogva ráterítette Malfoyra. Vetett még egy futópillantást rá, majd somolyogva felment a szobájába, hogy megküzdjön mindenidők legnehezebb számmisztika dolgozatával.
Pár óra múlva ráérősen csavarta rá a tetőt tintás üvegére, összetekerte kész feladatot és egy jóleső sóhaj közepette hátradőlt a széken. Épp visszahelyezkedett volna normális testtartásba, mikor valami, egész pontosan valaki, teljes koordinátákat használva: egy szőke mardekáros elkapta a karjait, és egy finom mozdulattal, maga felé először állította, majd fordította a halálra rémült boszorkányt.
- Hé, ez magánlaksértés! – mondta a lány megjátszott méltatlankodással a hangjában.
- Hm… ha ez az, akkor ezt a takarót minek neveznéd? Személyes sértésnek? – kérdezte, miközben megmutatta a karján tartott vörös-arany anyagot.
- Miért? Én csak betakartalak – morogta ártatlanul a lány.
- Egy griffendéles pléddel méghozzá… – fintorgott – Ez már több mint sértő.
- Hát… szánom-bánom, hogy nem hagytam, hogy jéggé fagyj a nappaliban. Legközelebb egy hógépet is melléd állítok – magyarázott Granger és kihámozta magát Draco kezei közül.
- Ez akkor sem fair – morogta a fiú és elindult a kijárat felé.
- Ez akkor sem fair – mosolygott, miközben Malfoy hangját utánozva ismételte el a varázsló iménti szavait.
Az ajtó hangos dörrenéssel jelezte, hogy a mardekáros elhagyta szobát, valószínűleg még mindig vérigsértve. Granger jót nevetett a fiú hiúságán, mely ebben az esetben tökéletesen mutatkozott.
- Hermione – kiáltotta Liana a klubhelyiségből – jössz vacsorázni?
Pár perc múlva az egyre inkább fogyatkozó csapat lépett be a nagyterem kétszárnyú ajtaján. A hetek során kialakított ellentétek – főleg Liana jóvoltából – miatt az ülésrend mit sem változott, így a puffogó Malfoy (akiről még mindig nem derült ki, hogy valóban dühös-e, vagy csak némi nemű kiengesztelésre vár) mellé a továbbra is vigyorgó Hermione került, aki nem egyszer kihasználva a kedvező társaságot, megsemmisítő mosolyokat küldött Draco sértett, ám annál dacosabb arcába.
Aztán jött a fiú számára a gyilkos döfés: Valószínűleg a Mardekár klubhelyiségének fűtés mentessége lehet az ok, amiért az ifjú Malfoy meghűlt és ennek következtében végigtüsszögte a vacsorát; Hermione nem bírta tovább, így a legutolsó hangos bacilus kijuttatás után, átnyújtott egy zsebkendőt a fiúnak.
- Granger, te szándékosan szívatsz? – kérdezte és levetette a griffendéles papírzsepit az asztalra.
- Hogy én? – méltatlankodott ma született bárány módjára az elkövető, miközben alig bírta elfojtani kibuggyanni készülő nevetését – Nos mielőtt kedvenc mardekárosom, - rá se ránts Blaise – nekem jönne, inkább felmegyek – kuncogott – További jó étvágyat!
Az asztalnál ülők – kivéve Dracot – nagyot mosolyogtak és mielőtt Malfoy egy jól irányzott szemmel legyilkolásban részesítette volna őket, visszafordultak a tányérjuk-felé.
A szőkeség felpattant az asztaltól és a lányhoz hasonlóan kisietett a teremből.
- Szerintetek megveri? – kérdezte vigyorogva Liana.
- Én úgy gondolom, hogy annál sokkal kellemesebb eljárásban fogja részesíteni… - vigyorgott kajánul Blaise.
- Mi van? – Liana vörösesbarna szemöldöke egészen magas homloka közepéig szaladt fel kételkedésében.
- Nem látjátok, hogy forr körülöttük a levegő? – tudakolta a többieket Zambini, már-már túlságosan egyértelműen.
- Granger és Malfoy közt? – vágott egyre értetlenebb arcot a Black-lány – Mond csak Zambini, Hagrid és Dumbledore között nem forr a levegő?
- Te cinikus… - kezdett bele a mardekáros de inkább elharapta a mondatot – Jake te sem vetted még észre?
- Az igazat megvallva…nem…
- Úristen emberek!
- Szerintem is van köztük valami – suttogta Luna.
- Na látjátok – mondta Blaise és egy sokkal enyhébb hangárnyalatban a lány felé mutatott.
- Mire gondolsz Luna? – kérdezte Liana, akit láthatóan felvillanyozott, de mindenek előtt nagyon is foglalkoztatott a téma.
- Hát… Malfoy, – valljuk be őszintén – eddig egy bunkó, önelégült gyerek volt, hirtelen tök normálisan viselkedik, ráadásul ki nem állhatta Hermionét most meg minden egyes mondatuk között ott zizeg az a kis szenvedély, ami végül úgyis össze fogja hozni őket – jelentette ki tőle szokatlanul egyenesen, és anitálmatagul.
- A számból vetted ki a szót – vigyorgott elégedetten Blaise.
- Oké, mostantól figyelni fogom őket – mosolygott Liana.
*
Malfoy összeszűkített szemekkel iramodott meg a lakosztályuk felé. Mire azonban a boszorka ajtajához ért testében szétáradt a mérgező bizonytalanság, mely egyre nehezebben engedélyezte a fiúnak, hogy hófehér ujjaiból kovácsolt öklével bekopogtasson Hermionéhoz. Provokálta őt a lány, és ha nem is tudatosan, de ezzel csak azt érte el, hogy Draco kezdeti bizonytalansága – amely az esetleges érzelmeket illeti – tovaszállt, és a lelkébe beköltözött helyette egy keserédes érzés.
- Granger, bent vagy? – kopogtatott Draco, a lány tölgyfaajtaján.
- Csak akkor eresztelek be, ha megígéred, sőt inkább ünnepélyesen megesküszöl, hogy nem bántasz – jött a vidám hang a szobából.
- Esküszöm! – a fiú torkában dobogó szíve alól préselte ki a szót, mely egy újabb felesleges időhúzást jelentett a számára.
- És honnan tudjam, hogy nincs keresztben a lábad?
- Ha kinyitod, akkor megnézheted.
- Rendben – sóhajtott a lány és kinyitotta az ajtót – Fáradj beljebb.
Draco elméjét árként öntötte el egy különös, kézzel megfoghatatlan érzés, ahogy Hermione vidor arcára nézett; nyelt egyet, majd iménti bátortalanságát félredobva megcsókolta a bejáró alkalmatosságban álló lányt. Egyik kezét derekára kulcsolta másikkal pedig a hátát simogatta, miközben egyre csak falta a boszorka ajkait. Hermione, akit váratlanul ért ez a roham, megpróbált valamelyest kiszabadulni, ám a fiú hevessége hamar magával ragadta őt is. Draco berúgta az ajtót és beljebb araszolt a lánnyal együtt, akit még mindig szorosan ölelt, és egyre növekvő szenvedéllyel csókolt. Egyikük sem tudta hogyan, de szinte pillanatok alatt zuhantak be a baldachin óvó selyme közé, mely halk suhogással fogadta magába a két varázslót.
Malfoy kezdeti már-már méltatlan bátortalansága felülkerekedett önmagán és átcsapott az ellenkezőjébe. A hév mellyel csókolta a lányt egy puszta önvallomás volt…
Ujjai lágyan szántottak végig Hermione oldalán, miközben vérvörös ajkai a boszorkány nyakát, kulcscsontját és vállait vették birtokba.
- Granger, beszélhetnék veled!? – Zambini kopogtatott az ajtón, szétrebbentve a párt.
- Ez Blaise – mondta halálravált arccal Hermione – Draco, el kell… el kell bújnod.
A fiú mindenegyes rezdülésén látszott, hogy nem akar elválni a boszorkától, ám annak elméjét olyan mértékben kitisztította a másik mardekáros kopogtatása, hogy hiába volt minden csók és ölelés amelyben ezután Malfoy részesítette, hajthatatlanul el akarta bújtatni a fiút.
- Menj be a fürdőbe! – utasította a szőkeséget – És csönd!
A griffendéles kicsit összeszedte magát és kinyitotta az ajtót.
- Szia Granger! Mi tartott ilyen sokáig?
- Aludtam – jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben utat engedett Blaisnek.
- Hogy tudtál húsz perc alatt olyan mélyen elaludni, hogy nem hallottad a dörömbölést? – kérdezte - Nem láttad Dracót?
- Tudtommal együtt kajáltatok, szóval…
- Jó igen, de miután te elmentél, nem sokra rá ő is távozott.
- Értem… ezért jöttél? Hogy ezt megbeszéljük?
- Ja nem persze – hebegte a fiú és abbahagyta a gyanús körülnézelődést – Beszélnem kell veled.
- Igen, de miről?
- Hát azt hiszem, szerelmes vagyok.
Ekkor a fürdőből egy hatalmas csörömpölés hangzott; Hermione meg volt róla győződve, hogy az ő kis házi foglya tör-zúz.
- Mi volt ez a zaj?
- Hóborc… Tudod, nem kedveljük egymást és most ő esett áldozatomul – felelte szemrebbenés nélkül a griffendéles.
- Értem… Ne segítsek?
- Nem szükséges – legyintette le a mardekárost.
- Oké…
- Szóval, ki a szerencsés? – kérdezte érdeklődve Granger, bár arcán ott tükröződött az értetlenség és a kételkedés egyvelege.
- Luna – nyögte ki.
- Tudtam! – kiáltotta félhangosan.
- Mi? Honnan? – vágott értetlen arcot Blaise.
- Mikor az erdőben megcsókoltad… elmesélte. És azt is, hogy milyen bunkón viselkedtél vele azután. – a lány hangja elég szemrehányóan csengett.
- Tudom,…de annyira… szóval… - nyögte és segélykérően pillantott az előtte álló lányra.
- Az a bajod, hogy Luna nem..? – nem bírta befejezni a kérdést, ugyanis agyába egy pillanat alatt felszökött a vér és hirtelen erős késztetést érzett arra, hogy megverje a mardekárost – Most komolyan azért nem akarod ezt felvállalni, mert Luna nem népszerű, sőt helyesbítek, mert mindenki furának tartja? Mond te normális vagy? – hőzöngött egyre indulatosabban Hermione.
- Hé, hé Granger nyugi – suttogta fél hangosan a fiú, miközben kezével tett pár csitító mozdulatot – Nem erről van szó! Nekem kizárólag, minden szempontból hozzám illő lánnyal kell lennem. Ha a családom… Nehéz ezt mondanom, de ez lehetetlen.
- Úristen Zambini! Te sem gondolhatod komolyan! Luna nem sárvérű, így nem is értem mi bajod. Ami meg a családot illeti, nekik ezt nem kell tudniuk.
- Néha félelmetes tudsz lenni – kezdte, majd nyelt egyet – Hermione.
- Na kifelé! És keresd meg Lunát!
- Igenis – mondta Blaise; láthatóan meggyőzte a lány dührohama, amit teljes egészében igaz volt, és csupán egyetlen dolog zavarta Zambinit: minden szó jogosan vágta őt hátba, ugyanis ha gyáva ahhoz, hogy szeressen, akkor gyilkolni sem lesz majd nagyobb mersze – Kösz Gr… Hermione.
- Még mindig itt vagy? – kérdezte vigyorogva.
- Egyébként, ha az a bárgyú szőkeség véletlenül hallotta, amit az imént mondtál, remélem hamarosan cselekszik – mondta végül, egy utolsó gyanús pillantást vetve a fürdőszoba felé és rázárta az ajtót a lányra, és annak kavargó gondolatatira.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
