Granger épp a gondosan berendezett hálójában üldögélt és bájital házit írt, mikor valaki félszegen megszólította.

- Szia Hermione!
- Harry! Jaj de örülök neked! Mi van veled? Ne haragudj mostanában nem igazán beszélgettünk, de sokat gondoltam ám rátok! – hadarta gyors egymásutánban a lány, majd egy mosollyal átadta a szót barátjának.
- Hát igen, tényleg rég beszélgettünk. Hermione! Ronnak nagyon hiányzol.
- Harry tudom de egyszerűen… - kezdte Granger, majd némi habozás után felpattant és egy tőle határozottan szokatlan dologgal állt elő - tudod mit? Keressük meg!
- Biztos vagy benne? Még ahogy látom, van házid!
- Persze, menjük! A házit majd éjjel megcsinálom - mondta Hermione és karon ragadta Harryt

Hermione és Harry, akár két vigyorgó vadalma kicsörtettek a „bajnoki lakosztályból” és egyenesen a Griffendél toronyba mentek. Miután a harmadik tag: Ron is csatlakozott hozzájuk, még szélesebb mosolyok közepette, kimentek a parkba.
- Van egy ötletem – csillant fel a vörös hajú mágus szeme és elrohant a kviddicspálya-felé.
- Miért érzem úgy, hogy ez korántsem lesz „olyan jó”? – kérdezte félig mosolyogva, félig aggodalmasan a lány.
Potter csak elmosolyodott ezen, majd Hermionéval az oldalán elindultak abba az irányba, ahol pillanatokkal ezelőtt rohanó-Ronald tűnt el.
- Itt vagy? – kérdezték kórusban, mikor megérkeztek a seprűtárolóhoz.
- Azt hiszem – jött a szorult hang a kopott fa ajtó rejteke mögül.
- Esetleg segítsünk? – kérdezte vigyorogva a másik fiú.
- Ne… m szük… sé… - kezdte Weasley nyöszörögve, ám csengő-bongó baritonját félbe szakította egy hatalmas puffanás.
Puff!
- Ron, jól vagy? – érkezett meg két barátja a baleset helyszínére.
Mikor Harryben tudatosult, hogy mit is lát valójában, először csak meredten bámult maga elé, majd hatalmas kacajban tört ki. A lány vetett rá egy érdekes pillantást, s a kezdeti mosoly, hamarosan nála is átment rekeszizom-görcsöt okozó nevetésbe. A tároló szürkés kövén Ron hevert, rajta pedig az összes iskolai seprű, olyan helyzetben, hogy egy képzett marokkópálca-szétszóró sem rakhatta volna szét különben. A jelenet koronájának azonban mégiscsak az a seprű számított, ami valószínűleg Weasley fején törhetett ketté, ugyanis az egyik része valahol Ron nyaka és háta között állt, a nyél része pedig a fiú szeplős orrától indult lefelé.
- Nmee – nyögte Ron, aki talán megelégelte, hogy miközben barátai rajta röhögnek, ő tehetetlenül hever, kedvenc játékszereinek foglyaként.
- Jaj, ne haragudj! – eszmélt fel Hermione és egy egyszerű bűbáj segítségével először összeszerelte a tárolóládát, majd az összes „harci eszközt” visszalebegtette eredeti helyükre.
Időközben, Harry felsegítette Ront, aki immár volt oly kegyes és beszámolt barátainak az ötletről.
- Szóval… nem játszunk?
- Nagyszerű ötlet, Ron – fintorgott Hermione, majd a „Ront” már tetetett lelkesedéssel mondta ki.
- Nem úgy értettem – morgott a fiú – Gyertek! – azzal a fiú kék szemei újra pajkosan felcsillantak.
Ahogy kiértek, a legifjabb Weasley-fiú elrugaszkodott a földtől és a fák felé vette az irányt.
- Ron, ha most a Fúriafűz dől rád, nem biztos, hogy tudunk segíteni – nevettek barátai, majd Harry követte a másik fiú példáját.
- Nem jössz Hermione? – kiáltott le Ron.
- Majd máskor… - mondta színpadiasan a lány
- Nem tudod, mit hagysz ki! – lelkendezett a fiú ismét.
- Van egy tippem… - motyogta magának, majd újra a két fiút kezdte pásztázni.
- Akkor ezt nézd! – kurjantotta Weasley – Mehet Harry? – kérdezte, mire a másik csak bólintott.
A fiúk pillanatok alatt lejjebb ereszkedtek,(bár a lány már ettől a magasságtól is rosszul volt, még gondolatban is )mindketten felálltak seprűikre, és egészen addig attrakcióztak, amíg egymás mellé kerültek és utazószerszámot cseréltek.
Hermione mogyoróbarna szemei elkerekedtek a bámulattól, és száját is alaposan eltátotta: nem is sejtette, hogy ők ilyenekre képesek. Jó persze Harry nem egyszer állt fel a seprűre a „cikesz elkapási stratégia” jóvoltából, ez akkor is… teljesen lenyűgözte a lányt.
Az életveszélyes mutatványt egy tapssal jutalmazta, sőt még arról a szándékáról is letett, hogy jól beolvas nekik, amiért ilyen felelőtlenül rohangálnak a levegőben.
Hamarosan, egy-két hajmeresztő mutatvány és „Hermione idegeit összeroppantó” trükk után leszálltak a seprűikről és visszasétáltak a kastélyba.
- …És komolyan megátkozta őt? – kérdezte hitetlenkedve a boszorka, miközben a Szükség Szobájából jöttek kifelé.
- Ahogy mondjuk… Parkinson beszólt valamit neki, erre ő szerzett valahonnan egy ütőt és azzal kergette a nagyterem előtti folyosón. – magyarázta Harry, és somolyogva figyelte, ahogy Ron egy az imént helyről elhozott csokibékával próbál megbirkózni.
- Na és persze nektek fogalmatok sincs, hogy honnan szerezhette, mi? – nevetett Hermione.
- Jó, lehet, hogy épp arra járunk, és esetleg felajánlottuk, hogy odaadjuk azt az ütőt… de halvány lila szalamandránk sem volt arról, hogy mire kellhet neki – motyogta vigyorogva Ron, majd meglepődve saját színészi teljesítményén elnevette magát.
- Úristen… - kiáltott fel halkan a lány, mire Ron kiejtette a kezéből a tökös derelyét és támadóállásba vágta magát – Mi történt? – kérdezte nagy elszántan.
- …már ennyi az idő! – fejezte be szándékosan lassan és nyugalommal Hermione.
- Aljas nőszemély!
- Ezt nem hagyhattam ki. Viszont nekem mennem kell, elég fáradt vagyok – azzal nyomott egy-egy puszit a fiúk arcára és elindult az ellenkező irányba.
Ásítozva bemászott a portrén és lehuppant egy fotelba.
- Granger? – kérdezte egy hideg hang a lány melletti ülőhelyről
- Jézusom Malfoy… mi ez a lopakodó életmód? – vigyorgott a lány, jó kedvét ezúttal Draco sem szeghette.
- Merre jártál ilyen késői órán? Prefektus, iskola-első… ejnye!
- Ne aggódj, ha ezeket kell veszélyeztetnem, mindig hiba nélkül járok el – mosolygott – Egyébként, ha valóban érdekel, Harryvel, meg Ronnal sétáltunk.
- Hát igazság szerint tényleg kíváncsi voltam, de így…
Hermione csak fintorgott egyet, majd egy sokat sejtető pillantással újra a fiú felé fordult.
- Jut eszembe Malfoy… miért is nem akarsz halálfaló lenni?
- Hé… mint már mondtam a játéknak vége.
- És ki mondta, hogy én játszom? – kérdezte már-már sértett hangnemben a lány - Beszélgessünk!
- Granger, te nem beszélgetni akarsz, hanem kiszedni belőlem, azt amit annyira szeretnél tudni.
- Ez is egy megközelítés – vágott töprengő arcot Hermione – Akkor barkóbázzunk.
- Szerintem ne.
- Úristen! A passzivitás csúcsa itt ül előttem, szőkén és… hm… selyem pizsamában. Ugye nem Parkinsont várod? Mert ha igen, inkább megyek.
- Nem szükséges! Csak egyszerűen nem bírom lehunyni a szemem.
- Gyanús vagy nekem, Malfoy. Sosem tudsz aludni… Biztos nehéz a környezetváltás. Zavar, hogy van fűtés?
- Mi?
- Hát a ti klubhelyiségetekben… - kezdte Hermione.
A Weasley-ikrek még két éve terjesztették el, hogy a mardekárosok klubhelyisége egy lerobbant szeméttelephez hasonlít, melyben sem fűtés, sem villany nincs. Bár mindenki tudta, hogy ez csak vicc, időnként jót röhögtek egy-egy tüsszögő zöld-ezüstön.
- Jaj, dehogyis Granger! A mi klubhelyiségünk ugyanolyan, mint a tiétek, csak zöld és nem torony… Nem kell elképzelni, hogy hozzánk beesik az eső…
- Értem… Várjunk csak, honnan tudod, hogy milyen a Griffendél torony?
- Lavender Brown kisasszony jóvoltából… khm betekintést nyerhettem – vigyorgott kajánul a fiú, miközben nosztalgikusan felnézett a plafonra.
- Te jártál a szobánkban? – ütközött meg Hermione – Mikor? Hogy?
- Még tavaly… megjegyzem nagyon bájos az a kép rólad meg Krumról…
- Pofátlan! – morogta a lány és összekulcsolta kezeit maga előtt, majd tüntetően elfordult.
- Szóval, mennyire volt komoly? Mennyi ideig jártatok?
- Nem mondom meg! Semmi közöd hozzá…
- Jaj ne csináld már, ez nem egy egetrengető titok…
- Négy hónapig…
- Ó az már csodás kor, főleg ha szerelmes is az ember… - mondta Draco, bár szavai igencsak gúnyosra sikeredtek.
- Na ja. Mond csak, neked hány óráig tartott a leghosszabb kapcsolatod?
- Az igazat megvallva, nem vagyok híve a hosszú… viszonyoknak.
- Azaz?
- Nem tudom – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- És miért nem akarsz halálfaló lenni? – kérdezte, bár már előre mosolygott a fiú reakcióján.
- Graaaanger! – morogta hosszan elnyújtva a szótagokat.
- Jól van már! Csak megpróbáltam.
- Nem unod még a sok sikertelen próbálkozást?
- Nem. Viszont, elálmosodtam… Jó éjt Malfoy! – mondta és felindult a lépcsőn.
- És hol marad a búcsúpuszi? – kérdezte ördögien vigyorogva.
Hermione elmosolyodott, majd visszament és leült a fiú mellé és annak egészen a füléig hajolt:
- Attól tartok, a búcsúpusziért, a Mardekár klubhelyiségébe kell menned! – suttogta és ismét felállt; magára hagyva a döbbenten hápogó Malfoyt.
Draco vigyorogva megcsóválta a fejét, és egy hatalmas sóhaj után elterült a kanapén.

*

Másnap reggel Malfoy zavartan ébredt. Nem aludt jól – kivételesen, nem a kanapé nyújtotta hiányos szolgáltatások miatt - rémálmok gyötörték. Álmában egy ismeretlen embert üldöztek, majd miután elkapták megkínozták végül, pedig megölték. Draco érezte, hogy hamarosan talán rá is ez a sors fog várni. Ha elmondja apjának, azt hogy nem akar halálfaló lenni, biztos, hogy örökre kitagadja, vagy ami még rosszabb hosszas kínzás után megöli.
Idegesen túrt bele hold színű hajzuhatagába, majd felpattant és kockáztatva lakótársai esetleges megütközését a viselkedésén fel-alá kezdett járkálni a klubhelyiségben.
„Mi a francot kéne csinálnom? Ha beavatnak nyilvánvaló, hogy én leszek mindenidők legszerencsétlenebb halálfalója, úgyhogy ennél még azzal is kevésbé hozok szégyent a Malfoy névre, ha átállok a másik oldalra. Lehet, hogy meg kéne próbálnom…”
Idegesen felcsörtetett a szobájába és húsz perc múlva már vágtázott is ki a klubhelyiség ajtaján. Kapkodva lesietett a pincehelyiségbe és hevesen bedörömbölt Piton ajtaján.
- Draco? – vágott hitetlenkedő arcot a férfi.
- Nem egy szellem… - kezdte gúnyosan - Igen professzor én vagyok – mondta már enyhébben.
- Szenvtelen – morogta, miközben utat engedett a szőkeségnek.
- Uram, beszélnem kell önnel.
- Sejtettem, hogy nem sakkozni jöttél… - fintorgott.
- Szóval – kezdte eleresztve füle mellett a megjegyzést – Nem akarok halálfaló lenni! – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Na jó Malfoy, légy oly kedves ne szórakoztass… van még ma elég dolgom – hadarta és elkezdte kitessékelni Dracót a szobából.
- De komolyan beszélek!
- Én is! – morogta.
- Miért nem hisz nekem?
- Draco, amit az imént mondtál körülbelül olyan abszurd, mintha Bellatrix azt mondaná, hogy: Éljenek a sárvérűek!
- Na ennyire azért nem vészes – mondta fennhangon és kicselezve Pitont leült a professzor egyik székére.
- És elárulnád, hogy mi késztetett erre? – kérdezte meg-megvillanó fekete szemmel Piton.
- Professzor maga is nagyon jól tudja, hogy bennem sem apám, sem maga nem volt képes megtalálni az igazi „gonoszt” – kezdte és látva Piton összeszűkített szemeit folytatta – Kihallgattam magukat, mikor tizenhárom éves voltam és apám eljött ide. Mindketten nagyon jól tudták, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. És ezért ösztönöztek azokra a hülyeségekre, amiket ittlétem során elkövettem… - mondta Draco, aki az óta akarta ezt tanára orra alá dörgölni, mióta megtörtént.
- Ha tudtad, miért tetted meg? – kérdezte Piton és a beszélgetés kezdete először érdeklődés csillant meg mogorva orgánumában.
- Őszintén, ki az, aki nem leli örömét Potter szívatásában? – somolygott a szőkeség – egyébként meg remek érzés, ha a fél suli retteg a nevemtől.
- Azt is tudod, hogy miért vagy ilyen, antiMalfoy? – kérdezte Piton, aki miután az utolsó szó elhagyta száját fájdalmas fintorba vágta arcát.
- Nyilván anyám keze van a dologban.
- Mondhatni… Ő inkább csak „besegített”.
- Kinek?
- Annak a faragatlan, visszataszító, rátarti James Potternek. – felelte Perselus, aki e név kiejtése után sokkal fehérebb ábrázatot vett fel, mint előtte.
- Tessék? – emelte fel a hangját Draco – Hogy jön Potter a képbe?
- Black… azaz Sirius, Potter meg anyád nagyon jó barátok voltak. Aztán ugye hozzáment apádhoz, és ennek mondhatni nem örült az a két arrogáns tuskó, de mivel anyád nem változott, néha azért összefutottak. Vagyis csak Potter, Black nem volt hajlandó többet találkozni az unokatestvérével. Aztán mikor Potter megtudta, hogy Narcissa gyereket vár, csinált vele(d) valamit – ami még számomra is rejtély – aminek következtében … hogy is mondjam… megváltozott a személyiséged. Vagy is, alapjában véve, „elvileg” igazi Malfoy vagy, azzal az apró különbséggel, hogy amíg normális körülmények közt, már tíz évesen a Nagyúrt akarnád szolgálni, addig ez esetben valószínűleg sosem akarsz majd a sötét oldalon harcolni.
- De ezt…ezt, hogy lehetett megcsinálni? Rontással, vagy bájitallal?
- Nyilván Potter talált valamit, ami nem veszélyeztette az életed, mégis segítet Narcissának.
- És erről apa tud?
- Persze! Gondolkodj már, ha tudta volna, te meg sem születhettél volna!
- De… akkor miért nem hajtják végre ezt minden terhes halálfaló anyukával?
- Mert, Narcissa azt akarta, hogy te jó ember legyél. Ám önmagában még az akarat sem elegendő, ha nincs meg a magzatban a hajlam.
- És hogy-hogy egy Malfoyban megvolt a „hajlam”? – rázta a fejét értetlenül.
- Draco! Nem vagyok könyvtár, sem információs hivatal. Így is már túl sok mindent mondtam el… bár ha bele gondolok, talán épp eljött az ideje…
- Értem. Szóval ezt, amit most elmondott, csak akkor tudhattam meg, mikor saját elhatározásomból akartam ellentmondani? – a fiút láthatóan nem rázta meg az iménti kitörés, zavartalanul faggatta tanárát.
- Na végre egy apró jel, hogy mégsem vagy annyira reménytelenül ostoba.
Malfoy erre vágott egy fintort, majd egy kisebb csend állt be a két mágus beszélgetésébe.
- És mit akarsz tenni? – törte meg a csendet Piton.
- Nyilvánvaló, hogy harcolni Voldemort ellen – jelentette ki a fiú, azt, amit még életében nem mert gondolni se, nemhogy kimondani.
- A Nagyúr ellen…
- Ó bocsánat – mondta színpadiasan a fiú – Tök mindegy hogy hívjuk, akkor is csak egy hatalom mániás roncs. – vigyorodott el Draco, aki jó ideje csak szánakozott apján és annak társain.
Utálta, ha a házukban összejöveteleket tartanak egy olyan „ember” tiszteletére, aki nemrégiben egy tarkóban lakott, azt követően pedig egy kondérban éledt újra. És bár az illető minden idők legjobb mágusainak egyike, Malfoy eszméi között már rég nem szerepelt a tisztelet iránta…
- Sokat örököltél Narcissától… Túl sokat.
- Hát akkor viszontlátásra professzor! – váltott témát a fiú és megindult a kijárat felé.
- Draco, amit ma megtudtál, nem szabad hangoztatnod.
- Nem is állt szándékomban – morogta és becsukta Perselus gesztenyeajtaját.

Draco valamelyest megkönnyebbülve, ám annál elgondolkodóbban ballagott a napfény áztatta folyosón. Arcán alig látható mosoly ült, és boldogan tért vissza a klubhelyiségbe.
- Malfoy, te merre voltál, mindenki rád várt! - harsogta Liana akinek sosem volt szimpatikus „rokona”
- Bocs, csak sétáltam egyet! Mehetünk reggelizni?
- Menjünk - mondták heten egyszerre.
Beértek a nagyterembe és helyet foglaltak a versenyzők asztalánál. Épp egy beszélgetés közepette voltak, ami arról folyt, hogy vajon ki mit fog csinálni a suli után mikor egy rettentően idegesítő hang „villámként hasított beléjük”
- Draco szívem!
- Parkinson - hallatszott Draco kétségbeesett hangja.
- Draco, szia! - mondta Pansy miközben helyet foglalt az asztalnál lelökve Neville tökleves poharát.
- Mi van veled édes? - kezdte de mielőtt Draco reagálhatott volna folytatta - Szegénykém sápadt vagy biztos te csinálsz mindent hisz egy ilyen csapatban(itt lenézően körbe tekintett a tagokon)az okosokra jut minden felelősség. Ráadásul nézd meg őket Lüke Lovegood, szerencsétlen Longbottom és a sárvérű Granger, hogy csak a legrosszabbakat említsem – mondta Pansy egyes szótagokat lustán elhúzva.
- Tudod Pansy, rossz lehet olyan szintű értelemmel rendelkezni, hogy még azokat is lenézed, akik nálad sokkalta többet érnek és többre vitték. – morogta egykedvűen Malfoy.
- Na de Draco… Csak nem meg kedvelted őket? Kiscsibééém… - nyávogta a lány.
Hermione időközben beleröhögött a poharába, amit az asztal tagjai szintén megmosolyogtak, majd ismét a két mardekáros-felé fordultak.
- Hülyéskedsz Parkinson? Ha nem tudnád én egy Malfoy vagyok ezáltal nem kedvelek senkit, téged… - kezdte és gúnyosan végigmérte a lányt - téged meg főképp rühellek, úgyhogy ha nem haragszol – mondta, felállt és kecsesen kikerülve Pansyt kiindult a nagyteremből. Ám még mielőtt elhaladt volna asztaluk mellett, megfogta a táblát, -ami a következőt hirdette: Versenyzők - és odahajította a tátogó Parkinsonnak.
- Remélem olvasni azért tudsz.
A faképnél hagyott lány vetett még egy dühös pillantást az asztalnál vigyorgó varázslókra és sértetten kirohant a teremből.
- Jól hallottam? – kérdezte Hannah?
- Hűha világszenzáció, Malfoy megunta az egyes számú kiskutyáját… végre Monstro is esélyt kap – mondta Hermione, mire a többiekből kitört a nevetés – Na további jó étvágyat! Bár ezek után csak az lehet – mosolygott még mindig Granger és Malfoyhoz, valamint Parkinsonhoz hasonlóan ő is elhagyta a nagytermet.
Noha nagy elánnal indult ki a parkba – nem a Malfoy-fiú után, dehogyis – mikor meglátta a szőkeséget egy fának dőlve, kicsit megtántorodott.