AJÁNLOM AZ OLDALT
- Mégis mit akarsz, Draco?
- Nem viheted el őt! Az enyém!
- Emberi lény, Draco! Nem beszélhetsz így róla!
- Te ne oktass ki engem! Tudod jól, hogy nálam jobb helye lenne!
- Ez nem igaz! Rám van szüksége! Nálam a mugli életet is megismerheti!
- Nálam pénze lesz! Neve! Apja!
- Az anyjára van szüksége! Három hónapos!
- Akkor költözzetek hozzám mindketten!
- Nincs szükségünk a szánalmadra! Épp úgy tudom, ahogy te is, hogy csak egy lány voltam az évfolyamodból, aki nem volt elég óvatos! Csak egy sárvérű vagyok, akit megkívántál, akivel lefeküdtél, aztán állapotos maradt! Félvér gyereket szültem neked, Malfoy!
- Nem számít! Szeretlek titeket!
- Nem szeretsz te senkit, csak önmagadat! Nincs szükségünk rád, Malfoy!
Ülök a telefon mellett, bámulom a kezemben tartott papírra felírt számokat. Az ő gyöngybetűivel – amit ezer közül is felismernék – írták… Ő írta. Még hetedévben… Mikor összejártunk. Mikor még nem terjedt el a pletyka, hogy csak kihasználom… Mikor még ő is szeretett engem. Hét éve…
Fülemhez emelem a telefonkagylót. Már papír nélkül is rég tudom a számokat, csak megszokásból tartom a kezemben.
19-5-18-5-12-5-13 pötyögöm be a számokat. Kicseng.
- Vedd fel kérlek, Ruby! – kéri halkan a nő. A kislány a telefonhoz rohan. Olyan izgatottan kapja fel a kagylót a villáról, hogy majdnem el is ejti
- Halló?
- Kislányom, küldjed az anyukád, mondd meg, kérlek szépen, várom válaszát.
- Ki vagy te bácsi, aki tegnap is telefonált? Miért lett olyan szomorú az anyukám?
Sírt is!
Talán én is hiányzom neki? Vagy ennyire bántja, hogy hívogatom? Annyira sajnálom, kicsim! De hallanom kell a hangod! Cigarettára gyújtok. A füst talán elviszi a könnyeinket…
Hermione könnyeivel küzdve vonul ki a szobából. Minden nap újra és újra feláldozza a lányukat. De nem tehet mást. Ha beszélne Dracóval, elmondaná neki, hogy még mindig szereti. Erről pedig szó sem lehet! Draco csak kihasználta őt! Csak azért telefonál, mert hallani akarja, hogy még mindig szenved és sír, ahányszor megcsörren a készülék.
- Hívjad, siess hát, biztosan elűzöm a bánatát!
Ha végre beszélhetnék vele… Elmondanám, hogy szeretem. Hogy semmit sem ér a Malfoy név, ha ő nincs itt. Ő, és te. A lányunk.
- Mondd, bácsi, te valami rosszat tettél az anyukámnak? Amikor keresed, mindig azt súgja: „mondd, hogy nem vagyok itthon.”
„Mondd, hogy nem vagyok itthon!” Hányszor kell még hazugságra bírnia a lányukat? De ha úgy fáj? Ha nem tud beszélni vele? A falnak dől, az arcát törölgeti.
Bár mondhatnék erre valamit! Mindent tudni akarok rólad! Mesélj, kislányom!
- Hát mond el, hogy milyen a szobád és áruljad el azt is, hogy írni tudsz-e már?
- Már tudok írni, pedig még csak óvodába járok, az anyukám tanított, tudod nekem nincs apukám, mint a többi gyereknek.
Hermione hangosan felzokog. Bár elmondhatná Rubynek, hogy az ő apukája a legjobb a földön… És csak is imádott anyukája tehet róla, hogy nem ismeri… De úgy fél! Már nem mondhatja el!
Bárcsak elmondhatnám, mennyire van apukád! Bár tudnád, milyen szörnyű, hogy nem lehetek melletted…
- Hidd el nekem is fáj, hét éve szenvedek már, és egyre csak várod reád.
- Az nem lehet, mert én még csak hat éves vagyok. Bácsi, miért nem szólsz sír a telefon?
Az én könnyeim potyognak rajta! Az enyémek! Hisz ezt teszem, mióta már! Ülök a telefon mellett, és zokogok neked. Mert az apád vagyok, és mégsem lehetek az… Mert szeretlek titeket, de nem ölelhetlek át…
- Kislányom én sírok. Gyötör egy nagy titok. S ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok! Érzem, hogy mást szeret, s így élnem nem lehet! Ezért sír oly nagyon a telefon
- Ne sírj!
Oh, hát hallod, hogy tényleg sírok? Bocsáss meg! Nem akartam, hogy neked is fájjon…
Oh, hát sír? Talán szereti még őt, Hermionét? Vagy csak hallja a telefonon át, hogy zokog, és így gúnyolja? Hermione leül a földre, cigarettára gyújt. Talán a füst elveszi a fájdalmukat, a könnyeket…
- A képed ezerszer láttam már, Szeretném, hogyha végre mi együtt nyaralnánk
- Te láttál már engem? Én már úszni is tudok! Majd megmutatom neked! Meglátod, milyen ügyes vagyok!
Persze, hogy ügyes vagy! Talán az anyukádnak volt igaza… Mellette mindent megtanulsz! Ügyes… ügyes nagylány vagy!
- Kérlek, segíts hát én úgy szeretlek téged és az anyukád
- Te szeretsz minket? Miért? De én még sohase láttalak. Bácsi miért sír megint a telefon?
- Kislányom én sírok. Gyötör egy nagy titok, s ha erre gondolok, félek, hogy választ nem kapok. Érzem, hogy mást szeret, s így élnem nem lehet. Nélküle céltalan a holnapom, és ezt nem akarom! Félek, hogy mást szeret, s így élnem nem lehet! Ezért sír oly nagyon a telefon.
Hermione felkapja a kabátját. Hiába hallgatja a szomszédos szobából, hogy miről beszél apa és lánya… Nem bírja tovább. A következő pillanatban elvenné a lányától a készüléket, hogy beleordítsa, nem képes mást szeretni, hiába is próbálta! A táskája után nyúl.
Hallom a háttérben a motozást. Ott az anyukád, igaz, kicsim?
- Kérd hát, hogy várjon…
- Már megy el…
Ne engedd! Tudnia kell, hogy szeretem! Nyílik az ajtó. Csak az én hibám! Annyira sajnálom!
- Hogy megbocsásson…
Becsukja maga mögött az ajtót. A könnyeit törülgeti. Talán majd holnap elég bátor lesz felvenni a telefont…
- Elment…
- Ha elment, mégis elbúcsúzom én is…
Holnap talán újra próbálkozom…
- Szerbusz bácsi!
- Szerbusz kicsim!
Aki meg tudja fejteni, mit takar a telefonszám, jutalmat kap. Mondjuk egy széles mosolyt. Tessék kreatívnak lenni.
