| Egypercesek : Lassan elfelejtem az arcodat /Draco Malfoy/ |
Lassan elfelejtem az arcodat /Draco Malfoy/
Draco Malfoy 2007.07.01. 10:36
Novella. Mondjam, hogy szomorú? Nem az. Mondjam, hogy vidám? Az sem... Olvassátok el, értékeljétek ti.
- Lassan elfelejtem az arcodat – dünnyögtem mindig.
Régen láttalak utoljára. Három éve. Akkor még bíztam benne, hogy minden más lesz, minden sokkalta jobb. Akkor még hittem a csodákban.
Volt, hogy hónapokra eltűntél, de én mindig tudtam , hogy visszajössz. Az ablakban álltam hajnalig, és mikor nem jöttél, biztos voltam benne, hogy majd a következő este.
Aztán a sokadik következő este után sem adtam fel. Mintegy feddőleg morrantam rá mindig az ablaküvegre.
- Lassan elfelejtem az arcodat!
Persze választ sosem kaptam. Mi lesz, ha egyszer addig távol maradsz, hogy valóban megtörténik? Mit fogok mondani, ha valaki arra kér, írjam le a szerelmem külsejét? Mi lesz, a nem ismerlek majd meg, ha ismét az ajtóban állsz? Ha majd nem mondhatom szemrehányón, amit mindig mondok, mikor majd végre hazajössz…
- Lassan elfelejtem az arcodat…
Mindig ezek a kérdések mászkáltak a fejemben. És nem felelt a kertet borító fehér szűzhó, a bimbózó virágok, az érett gyümölcs, a színpompás vörös-arany fák. A választ nem súgta meg semmi. Se a téli némaság, se a tavaszi madárdal, se a közeli tóban fürdőző nyaraló gyerekek zsivaja, de még a száraz falevelekkel játszó őszi szél sem…
Mikor aztán úgy alakult az életed, eljöttél hozzám.
- Lassan elfelejtem az arcodat – dünnyögtem köszönésképp.
- Gyere, nézz meg közelebbről! – felelted. Fergeteges szeretkezéssel töltöttük az összes ilyen éjszakát. Vad, levegőért kapkodós, szerelmes éjszakákat.
Mindig velem voltál néhány napig. Mielőtt távoztál, a fülembe suttogtad, hogy szeretsz, és jössz, amint tudsz. Én csak maradjak a helyemen ahol a Fidelius-bűbáj megvéd, te sosem árulod el nekik, hogy hol vagyok. Nem kell félnem.
Én persze megfogadtam az utasításod. A közös házunkban - amiről rajtad és rajtam kívül senki nem tudott – vártalak. Nap nap után, éj éjt követve.
S mikor már megint nagyon hiányoztál, újra kiálltam az ablakba.
- Lassan elfelejtem az arcodat – dünnyögtem.
Pedig akkor még élesen láttam magam előtt az arcodat. A sápadt, hegyes arcodat, vékony ívelt ajkaidat, szürke, kifürkészhetetlen tekintetedet… Az arisztokratikus arcot, amin nyoma sem volt érzelmeknek.
Azt mondtad, nem látnom kell a szerelmedet, hanem éreznem.
Hittem neked. Nem fürkésztelek tovább. Csak hittem, hogy szeretsz, és ehhez illően csodáltalak tovább.
Egy nap borítékot hozott nekem egy bagoly. Egy levél volt benne, és egy üvegcse egy emlékszállal.
Kedves Miss Granger,
Draco Malfoy folyó év május tizenhatodikán eltávozott közülünk.
Minden auror hagy nálunk egy emlékszálat. Mr. Malfoy azt kérte, az övét önhöz juttassuk el a halála esetén.
Szeretnénk tudatni önnel, hogy Mr. Malfoy nagyon sokat tett a Parancsnokságért, így a saját halottunknak tekintjük. Amennyiben igényt tart rá, huszonharmadikán, kedden átveheti a testet.
Őszinte részvéttel: Auror Főparancsnok
A merengőnkhöz futottam, és beleöntöttem a gondolatot. Beléptem utána.
Velem szemben álltál fekete talárban.
- Szia, Hermione – köszöntöttél. Megeredtek a könnyeim. – Ha ezt látod, és már halott leszek – akár egy mugli krimiben. Valakitől el kell búcsúznom, és ki mástól is búcsúzhatnék, mint te? De sajnos nem tudom, hogy is kezdjem. Mint mondhatnék neked azon túl, hogy sajnálom. Potter és az aurorok oldalán küzdöttem egy jobb világért. Egy jobb világért neked. De elbuktam, és tudom, hogy most még a gyász is a vállaidra szakad. Azokra a vállakra, amiket én tehermentesíteni akartam…
Légy erős! Erősebb, mint amilyen én lehettem. Szeress továbbra is olyan hévvel, hogy Voldemort rettegjen az erőtől, ami a szívedben lakozik! Légy bátor! Légy büszke! Légy okos! Az, aki előttem voltál.
S ha néha mégis meginogsz, vagy elfelejtenéd az arcomat, csak gyere be újra a merengőbe. Nézz és hallgass meg, hátha segít. Szeretlek, Hermione!
Az emlék elfoszlott a szemem elől. A merengő mellett álltam. Vissza akartam menni, de nem volt hozzá erőm.
Hónapokon át ültem az ablakon bámulva a kinti világot. Nem törődtem magammal, a házzal, a barátaimmal. Akárki jött is hozzám, én elküldtem. Azt mondták, álomvilágban élek, te nem jöhetsz vissza többé. Kiabáltak velem, hogy térjek magamhoz. De én csak a kertkaput bámultam, amin be kellett volna jönnöd – nevetve, hogy ez csak egy vicc volt -, és azt ismételgettem nekik, hogy lassan elfelejtem az arcodat.
Végül meguntam a kiabálást. Levonultam a kertben álló sírköved mellé. Ott senki sem ordított. Azt mondták, még neked is kijár a tisztelet.
Így újra csendet hagytak nekem. Ültem a sír előtt a földön, a semmibe meredtem, és azt suttogtam:
- Lassan elfelejtem az arcodat.
Pontosan három hónap után aztán elkezdődött. Már nem láttam gúnyos mosolyodat, ha lehunytam a szemeim. Nem hallottam, többé a hangodat álmatlan éjszakákon, és nem emlékeztem rá, milyen jó elveszni kifejezéstelen szemeidben.
És mikor már lassan valóban elfelejtettem az arcod… új reményt adtak nekem az égiek. Új reményt a te vonásaiddal…
Most itt gügyög mellettem a bölcsőjében. Rámosolygok. Újra képes vagyok mosolyogni.
Cumisüveget adok neki meleg tejjel. Gúnyosan felfelé görbíti kicsiny szája szélét, és inni kezd. Arcocskája elégedettséget tükröz. Jeges-szürke szemei már most titokzatosak. Azt hiszem, gondoskodik róla, hogy sose felejtsem el az arcodat…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
