|
Mélység /Roza/
Roza 2007.07.01. 10:31
Nyomasztó novella. Ennyi elég. Kérlek, írjatok kritikát.
Lassan lépkedek az öreg száztornyú épület, kihalt folyosóin. Ide, már szinte senki nem teszi be a lábát. Nem merik. Mióta a Sötét Nagyúr legyőzte Harryt. Úgy gondolják, elátkozott lett a hely. Mit ne mondjak, van benne valami. Nekem már mindegy. Nem érdekel az sem, hogy átkozott leszek. Legyek. Úgy sem élek már sokáig.
Ebben az időben, emberek százai halnak meg nap mint nap, de Voldemortnak ez sem elég. Nem volt neki elég a Roxfort, nem volt elég neki Anglia, most már a Világ sem elég neki. Egyre többet akar, mindenkit maga mögött tudni. Fitogtatni az erejét, a fontosságát, pedig csak fél. Fél, ha bárki is ellenkezne, akkor őt hamar leigáznák. Az emberekkel van csak a baj. Annyiszor mondták nekik, hogy ennek a roncsnak nagy hatalma van, hogy elhitték, s szintúgy félelem miatt, mellé szegődtek.
Az ő sarjaiknak már nem volt választásuk. Vagy mellé álltak, vagy meghaltak. A szerelmem is halálfaló. Volt. Amíg meg nem ölték egy csatában, több társával együtt. A legrosszabb az egészben, hogy nem az ellenség ölte meg. Nem. Voldemort volt. Úgy gondolta, áruló van a csapatban, így, hogy biztosan kiiktassa, megölte mindet. Szívtelen vadállat.
Ez egy hete történt. Azóta itt vagyok a kastélyban. Nem bírok kimenni. A szükség szobája még működött, így itt töltöttem el napjaimat, egy nyomasztó, fekete szobában. Tükrözte siralmas hangulatomat. Végül, nagy nehezen elszántam magam. Elindultam. Először úgy gondoltam kimegyek, vissza barátaimhoz, de most az alagsor felé tartok.
Meg nézem szerelmem szobáját. Meg kell néznem a szobát, ahol régen, még iskolás éveinkben titokban találkozgattunk. Mennyire szép volt akkor még minden. Mennyire gondtalan. Elhittük, el akartuk hinni, hogy minden jobb lehet egy napon. Hogy neked nem kell halálfalónak állnod, hogy élhetünk együtt, boldogan. Nem is tudtuk, nem is akartuk tudni, hogy téged elvisznek majd egy szép, májusi reggelen.
Egyik napról a másikra eltűntél. Levelet sem hagytál, semmit. Megtudtam a társaimtól, hogy több halálfaló csemete eltűnt azon a bizonyos éjszakán, amit éppen nem veled töltöttem. Hetekig sirattalak, tudtam, már a karodon viseled azt a szörnyű jelet. Nem hibáztattalak, nem tehettél semmit, nem te akartad. Te is csak egy áldozat voltál, csak kár, hogy pont te voltál az áldozat. Annyira szerettelek.
Aztán írtál végre. El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor megláttam a te kacskaringós betűidet a lapon. A szívem kiugrott a helyéről, majd mikor belekezdtem, rögtön vissza is huppant, le a padlóra. Leírtad, hogy nem lehetünk többé együtt, hogy nem szerethetsz már, hogy halálfaló vagy. Nem bírtam tovább olvasni, elejtettem a lapot. Ezeket mind tudtam már előre, s mégis annyival fájóbb volt így, hogy te írtad meg. Így olyan komoly volt.
Nem is találkoztunk, évekig távol voltál tőlem. Minden nap, mikor nem voltál velem egy-egy újabb szenvedés áradat volt számomra, míg végül megláttalak egy csatában. A végső csatában. Nem tudtuk előre, hogy az lesz, de Harry elvesztette a fejét. Mikor meglátta, hogy téged figyellek, te pedig engem, éktelen haragra gerjedt. Ő tudott régi kapcsolatunkról, s mindig is ellenezte. Akkor ott nem figyelt, s a Nagyúr ezt kihasználva rá küldte a halálos átkot.
Akkor, ott, minden megváltozott. Újra elkezdünk találkozgatni. Minden éjszakát egymás karjaiban töltöttünk, hogy másnap egymás ellen harcoljunk. Így is húztuk évekig. Terhes lettem. A tied volt a gyermek, ki másé? Döntöttünk: megtartjuk. Én nem akartam gyermekgyilkos lenni, te nem akartad az örökösödet a halálba küldeni. Hát igen. A Malfoy vér mégis csak örökké Malfoy vér marad.
Kilenc hónap múlva megszültem a gyermeket. Boldog voltam, boldog voltál. Úgy mosolyogtál rám, ahogy soha senki másra. Éltük volna tovább, titkos életünket, de a sors megint közbe szólt. Betörtek hozzám, megölték a gyermekemet. Nem érkeztél időben, már csak engem tudtál megmenteni. A halálfalókat megölted, majd elhitettük a tömeggel, hogy én tettem, hogy téged ne bánthassanak.
Hetekig letargikus hangulatban voltam. Mit hetekig, hónapokig! De te segítettél. Megint. Kihúztál a mélységből, ahonnan ember soha, s mágus is csak ritkán jön vissza. De aztán elhagytál újra, végleg.
Átkozom azt a mocskos embert, aki ezt tette! Átkozlak Voldemort, átkozom a neved! Átkozom a csatlósaid, átkozom mindened!
De ezzel, már mit sem érek. Csak a régi ruháid vannak nekem, miket most találtam a régi szekrényedben. Zöld helyiség. Jelszó már rég nem kell a klubhelyiségetekhez, a képek lakói kiköltöztek.
Annyira sok emlék tolong most a fejemben. Az első találkozás, miután már nem csak egy utolsó görénynek láttalak, hanem valami… valami másnak. Aztán egyre többször néztelek, s te is többet néztél engem. Egyszer magadhoz rántottál, s megcsókoltál. Én viszonzásképpen felpofoztalak, majd hozzád bújtam. Össze voltam zavarodva, nem tudtam mit teszek. Az ágyadban kötöttünk ki. Az ellentétek vonzzák egymást, így volt köztünk is olyan nagy a szenvedély, hogy én, az eminens Hermione Granger is képes voltam lefeküdni veled.
Aztán többször találkoztunk, már beszélgettünk is. Beléd szerettem. Te is belém. Olyan szerelemmel, melyet az ember csak egynek képes adni, mely felemészt, szétszaggat, s e fájdalom mégis kéjjé alakul, amint együtt vagyunk.
S most itt állok. A szobában, melyben ez történt. Elkezdek futni. Futni, fel a torony legmagasabb pontjára. Mindig is zuhanva akartam meghalni. Igaz, nem így képzeltem, de a zuhanás megmarad. Lépteim zaja visszaverődik a kopár falakról. Ebből a mélységből, melybe most jutottam, talán már te sem tudnál kihúzni. Remélem egy helyre kerülünk. Szeretlek. Még mindig, örökké, végtelenül.
Hagytam egy levelet Ronnak. Mindig szenvedést okozott nekem. Mindig téged becsmérelt. Téged. Ő. Hogy képzeli? Megírtam neki, hogy sohasem szerettem, és hogy csak a tied volt a szívem mindig is, s még mikor vele jártam, akkor is a te ágyadban voltam éjszaka, s azt is a tudtára hoztam, hogy az irántad érzett szerelem miatt halok meg. Fájjon neki is, úgy, mint ahogyan nekem fájt.
Fent vagyok a toronyban. Most van itt az idő. Kérlek, fogd a két kezem, s vigyél oda, ahol te is vagy szerelmem. S levetem magam, majd elsötétül minden…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
