|
A beteljesült álom /Roza/
Roza 2007.07.01. 10:29
Hát, Hermione szemszöge, és nem az, amire számítasz. Olvasd el.
Szerzõ megjegyzése:
Kritikákat elfogadnék. Köszönöm.
Azt mondják, az embernek a legnagyobb vágya mindig megvalósul. Világ életemben egy vágyam volt csak: megtalálni az igaz szerelmet. Azt hittem, ennél nem lehet szebb, jobb dolog. Mára már tudom, amellett, hogy a legkedvesebb dolog, a legkeserűbb, legfájdalmasabb is, de mára már mindegy. Egy délután sétálgattam a kastély falain belül. Mindent megtanultam már, s igaz, még ismételni szerettem volna, barátaim elküldtek, mert állításuk szerint már betegesen sokat dolgozom. Meguntam, hogy egyedül kóválygok, már a lábaim is fájtak, így leültem a legközelebbi ablakpárkányra. Szerencsés szerencsétlenségemre Draco Malfoy is éppen egyedül járkált arrafelé. Imádkoztam, hogy meg ne szólítson, de tudtam, bármit is teszek, egy gúnyos szava biztosan lesz. Nem is tévedtem.
-Mi van Granger? Potty fiú megunta a társaságod? – kérdezte gúnyosan.
-Igen… -hagytam rá.
Nem akartam összetűzésbe keveredni vele, nélküle is volt elég gondom, hisz a napokban halálfaló támadás volt várható, de ő nem elégedett meg helyeslő válaszommal.
-És mondd, sárvérű, Vízlipatkánnyal együtt vagy még?
Nem értettem mire megy ki a játék, de mivel nem volt jobb dolgom, őszintén válaszoltam.
-Nem jártam Ronnal. Soha.
-Nem? – kérdezett vissza – őszintén – meglepetten.
Itt kezdhetett volna gyanússá válni a dolog, de annyira el voltam havazva, nem láttam bele az értelmébe, csak újra bólintottam. Egy ideig némán állt, majd, olyan furcsa nézéssel megszólított.
-Granger? – majd újra hallgatásba burkolózott.
Eddigre már nagyon felkeltette az érdeklődésemet, ki nem tudtam volna találni mit akarhat. A nagy aranyvérű Draco Malfoy valamit mondani akart nekem. Éreztem. Ennek tudatában próbáltam kiszedni belőle mi az a nagy titok.
-Igen?
-Tudod Granger…
-Malfoy, vagy nyögd ki, vagy menj el. – fogyott el a türelmem, de ő olyan édes szemekkel pillantott rám, hogy a mérgem hamar el is párolgott, s csak néztem azt a mély, szürke, érzelemmentes, s mégis érzelem-dús íriszét.
-Holnap lesz a támadás. – mondta, majd lehajtotta a fejét.
Csendben maradtam. Nem tudtam erre mit válaszolni. Miért mondja ezt el nekem? Honnan tudja egyáltalán? Tudom, ez rossz kérdés, hisz hogy ne tudná? Ő is halálfaló, vagy az lesz. Már lényegtelen. De mégis? Miért árulta el? Pont nekem?
Annyi kérdés tolongott a fejemben, csak azt nem tudtam, melyiket tegyem fel előbb. Megpróbáltam összefoglalni azt, ami tényleg érdekel.
-Malfoy – szólítottam, s ő felkapta fejét – miért mondtad el ezt éppen nekem?
-Mert… mert… Nem tudom. Tényleg nem – felelte. Mondanom sem kell, nem hittem neki.
-Egy mardekáros mindig valamilyen céllal teszi, amit tesz, főleg, ha az illető ráadásul Malfoy is… - hangoztattam véleményem.
-Nem ismersz te engem Granger, nagyon nem ismersz – mondta, majd elindult a folyosó sötétbe burkolózó vége felé. Ekkor tűnt csak fel, hogy már sötétedik, de nem törődtem vele. Túlságosan kíváncsi voltam. Már nem tudtam fékezni magam, utána futottam.
-Malfoy mégis mi van veled? – kérdeztem ingerülten. Sosem bírtam nyugodt maradni, ha tudásom nem volt teljes, s most úgy éreztem, nem az.
-Semmi, Granger, semmi… - indult volna tovább, de én a falhoz szorítottam. Nem is értem, hogy az én testi hátrányommal ez hogyan sikerült. Talán úgy, hogy ő sem akart szabadulni. Mára már mindegy.
-Malfoy, most mondd el, mi ez az egész! – sziszegtem az arcába.
-Nem teljesen mindegy? Menj, és szólj Dombledore-nak, hogy holnap estére készüljön fel, mert a halálfalók akkor támadnak. Ennyi. – azt hitte, ezek után elszabadulhat, de én ugyan úgy nekinyomtam saját súlyomat, mint eddig. Megfogtam bal karját, s letéptem róla az anyagot. Alatta felsejlett Voldemort csúf bélyege, a Sötét Jegy. Egy lépést hátráltam. Nem tudom miért, hisz éreztem hogy rajta van, tudtam, de mégis… Most már láttam is, és így mindennél rosszabb volt.
-Ne rémülj meg – szólt, szinte kedvesen, már amennyire magától tellett.
-Mi az, hogy ne rémüljek meg? Az egyik ismerősöm halálfaló, ráadásul éppen vele csevegek.
-Úgy beszélsz, mint ha engem féltenél.
-És akkor mi van? Lehet, hogy egy utolsó görény vagy, de nem akarom, hogy bajod essen! – kiáltottam magamból kikelve. Észre sem vettem, hogy titkokat fecsegek ki a számon.
-Granger, te megbolondultál? – rökönyödött meg.
-És ha igen? Mit érdekel az? Draco, miért lettél halálfaló? – kérdeztem, a végén már egészen csendesen. Legalább annyira meglepődött azon, hogy a keresztnevén szólítottam, mint én.
-Mert muszáj – válaszolta csendesen. Nem hittem a szememnek. Draco Malfoy egyre több meglepetést okozott aznap. Lehunyta a szemeit, s úgy mondta – Apám kényszerített. Nem mintha nem szerettem volna én is, de talán, ha másképpen nevelnek, ez nem történik meg. De már mindegy, nem? – nézett fel egy pillanatra, majd újra lefelé tekintve, inkább csak magának folytatta - Már teljesen lényegtelen… - mondta, majd el akart menni, de ismételten csalódnia kellett. Én nem engedtem el.
-Draco, nem lényegtelen! – mondtam hirtelen. Nem is tudom mi ütött belém akkor. Egyszerűen nem akartam, hogy csak így kilépjen az életemből. Talán először nyílt meg bárkinek is, nem akartam elszalasztani a pillanatot.
Egyszer beszélgettem eddig vele, egy őrjárat alkalmával. Ronnal voltam párban, de aznap a gyengélkedőn kellett lennie, mert a kvidicsedzésen leesett a seprűről és eltörött a lába. Mafoyt rakták mellém helyette. Azóta sem felejtem el. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek hittem. Lehetett vele beszélgetni, értelmesen, nem csak a sportról. Talán ott kezdődött minden. Akkor tetszett meg először, s ezen a délutánon folytatódott. Mára viszont… már mindegy.
Furcsa módon, szót fogadott, s visszadőlt a falhoz.
-Már lényegtelen Hermione, lényegtelen. Megbélyegeztek. Meg fogok halni. Tudom.
-Nem halsz meg – sikkantottam. Hogy árulhattam el ily csúfosan magam? – Miért halnál meg?
-Tudom, hogy erősebbek vagytok. Én nem tudok harcolni. Én nem… nem fogom túlélni a holnapot – mondta keserűen.
-Ne mondj ilyet – kérleltem.
-De ez az igazsá… - nem tudta befejezni. Megcsókoltam. Nem is tudom mi késztett rá, hogy megtegyem, de jól esett. Mindennél jobban. Életemben először repültem. Vagy lebegtem, nem is tudom. Mára már mindegy.
Ő eltolt magától. Megijedtem. Azt hittem nagy hibát követtem el, de ő csak kérdőn nézett rám.
-Hermione, halálfaló vagyok. Ne csináld ezt! – szólított fel. Nem hallgattam rá. Újra közelebb hajoltam, s megcsókoltam. Már sokkal szenvedélyesebben, nyelvem utat tört szájába, fogaimmal haraptam ajkait… és akkor… Akkor visszacsókolt. Ugyanolyan intenzíven, mint én. Se több, se kevesebb nem volt benne.
Azt mondják, nem létezik tökéletes, de én ekkor megtaláltam. Az a csók, az a szenvedély, az a viszonzás… Az tökéletes volt.
Megtört a csók, de a szerelem megmaradt. Tudtam, hogy szeretem. Nem értettem az égnek azt a csúfos játékát, melyben őt társította hozzám. Nem volt időm gondolkozni sem. Egy újabb összeforrást kezdeményezett. Végre Ő. Ha nem karol át, biztosan összeesem, de így csak álltam, kapaszkodtam erős, izmos vállaiba, néha a hajába túrtam, néha a hátát simogattam, már amennyire a fal engedte.
Elkezdtek folyni könnyeim, hisz tudtam, az ellenséggel cimborálok. Ő is érezte ezt, s a csókot meg nem szakítva karjaiba kapott, s elindult velem a Szükség Szobája felé. Azóta sem tudom honnan ismerte, de végül is… Mára már mindegy.
Bent lerakott. A szobában egy hatalmas ágy volt, egy kisasztal, rajta kevés vacsora, egy óriási ablak, fekete függönyökkel, s egy kandalló. Minden fekete és vörös színekben játszott. Csodálatos volt. Megfogta kezemet, s az asztalhoz vezetett. Beszélgettünk evés közben. Már nem is tudom mi mindenről, de ez mára már mindegy.
Mikor végeztünk, az ágyhoz húzott. Azon egy csodaszép, selyem hálóing feküdt, meg egy szatén pizsama. Nem voltam még kész arra, hogy lefeküdjek valakivel, s mintha olvasna a gondolataimban, megszólalt.
-Nem akarok semmit. Csak veled aludni.
Mondanom sem kell, azt hittem, helyben elolvadok. Ez volt minden vágyam. A szerelmemmel aludni, a karjaiban ébredni…
Átöltöztünk. Magához húzott, megcsókolt, majd az ágyra dőlt, engem is magával rántva. Tudtam, vágyam beteljesült, megtaláltam az igaz szerelmet. Boldog mosollyal az arcomon aludtam el, s nem is vettem észre, nem akartam észrevenni, hogy ő milyen gondterhelt.
Reggel, mikor felébredtem, már nem volt mellettem. Egy levelet hagyott csak. Leírta, hogy el kellett mennie, a Nagyúr hivatta. Azt is közölte, újra, hogy este lesz a támadás, és hogy figyelmeztetnem kell az igazgatót. Azt írta szeret. Azt írta, sosem volt ilyen szép éjszakája, hogy a karjaiban egy ilyen gyönyörű testet tarthat, s azt írta… azt is írta… hogy felejtsem el. Hogy éljek boldogan, mert ő este meghal. Könnyek áztatták akkor arcom, a lapon a betűk összefolytak, olvashatatlanná váltak.
Mire összeszedtem magam, már dél volt. Az első utam az igazgató irodájába vezetett. Könyörögtem, hogy higgyen nekem. Összehívta a Főnix Rendjét, az Aurorokat és mindenkit, akik vállalkoztak rá, hogy harcoljanak a halálfalók ellen, és vártunk. Aztán este megkezdődött az utolsó csata…
Borzalmas volt. Holttesteken kellett keresztül mennem. A bűz elviselhetetlen volt, az emberek kétségbe estek. Mára már mindegy.
Én egyre csak a te szőke tincseidet kerestem. Megláttam. A földön, a többi halott között. Igazad lett, meghaltál. Nem értem, hogy tudhattad ennyire biztosan, hogy ez lesz, de már nem is érdekel.
A csatát a fehér oldal nyerte, ahogy te is jósoltad. Én elzárkóztam a varázsvilágtól, s sosem szűntelek meg szeretni. Nem mentem férjhez, miért is tettem volna? Az igaz szerelmet már elvesztettem. A tökéletesre törekszem, és ha azt már nem kaphatom meg… Hát. Nem érem be kevesebbel. Kutatóként dolgoztam egy ideggyógyászati intézetben. A sok stressztől, ami fiatalkoromban ért, rákom lett. Nem lehet már megmenteni, tudom hogy meghalok. Pont, mint te akkor. Tudtad. Tudom. Harmincnégy évesen véget ér az életem. Már nem félek. Mára már nem.
Azt mondják, az embernek a legnagyobb vágya mindig megvalósul. A legnagyobb vágyam volt megtalálni az igaz szerelmet. Mondhatnám, hogy nem teljesült, de most, a kórházi ágyamban fekve úgy érzem, beteljesült. És arra a kérdésre, hogy ha egyszer újra születnék, mi lenne a legnagyobb vágyam, nem tudnék felelni. Talán, hogy velem lehess. Örökre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
