Keserű győzelem /Szitusz/

Egyedül ülök egy sarokban. Körülöttem mindenki ünnepel. Hát igen. Megnyertük. Gúnyosan elmosolyodok. Örülnöm kéne. De nem tudok. Félek, hogy elveszítettelek. Két oldal. Két ellentétes félen harcoltunk. A csatatéren láttalak. Szőke hajad kuszán lógott a szemedbe, mikor sötét, ében fekete csuklyádat lazán hátravetetted. Csak álltam és néztelek, mikor tekintetünk összetalálkozott. Egy pillanatra mindkettőnknek bátorítóan mosolyra húzódott a szája. Szívemben a boldogság tüze lobbant meg. De hamar kialudt... Fel kellett ébrednem, ez itt már nem játék, hanem a kegyetlen valóság. Gőzerővel küzdöttem saját és társaim életéért. És mint később kiderült, nem hiába. Csak röpködtek ide-oda az átkok. Azt sem tudtam kire küldök rontást, csak tettem a dolgom. De egyszer csak minden elsötétült. Később egy homályos szobában ébredtem. Felismertem azt az illatot... a közelben voltál... megnyugodtam. Láttam egy felém közeledő csuklyás alakot. Hófehér bőröd csak úgy vakított a sötétségben, mikor végig simítottál az arcomon. Minden egyes érintésedbe beleremegtem...
- Féltelek. - suttogtam.
Csak egy forró, apró csók volt a válaszod. Erősen átöleltél és cirógattad az oldalam. Lehunytam a szemem és élveztem a pillanatot. Ki tudja, mikor ölelhetlek megint... ki tudja, mikor fog véget érni ez a pillanat, gondoltam magamban. Elbóbiskoltam a karjaidban, mikor valami becsapódott a házba. Hirtelen ugrottunk fel mindketten.
- Menj! Fuss! Menekülj! - kiáltottad.
- De mi lesz veled?
- Ne aggódj, ha Pottyék azok, nincs veszély. Márpedig szerintem ők azok...
- És ha... ha más az?
- A Nagy Úr? Akkor te is veszélyben lehetsz.
- Nem hagyhatlak itt! Egyedül?!
- Ugyan Granger! Ne hősködj! Mentsd az életed!
Ahogy kimondta az utolsó szót a Rend tagjai rontottak be. Egy gúnyos mosoly kíséretében hoppanáltál. Zokogva estem össze. Csak egy-két emlékfoszvány cikázik a fejemben. Hatalmas robbanások, fények. Ordítások, sikolyok, kiáltások. Az a fájdalom, amit hallottam a boszorkányok és varázslók hangjában... Egyetlen végső ordítás és vége. Vége a harcnak.
Újabb villanás. Ott voltam a főhadi szálláson. A barátaim körbe állták az ágyam és mosolyogtak rám. Ron szólalt meg először:
- Győztünk, Hermione, győztünk!!!
Nem tudtam mit mondani, de ha megszólaltam volna, elbőgtem volna magam. Egyik részem örült a másik sírt. Szerencsére nem kellett semmit sem tennem, mert Harry vette az adást és mindenkit elhessegetett azzal az indokkal, hogy pihennem kell. Hálásan pillantottam rá. Leült az ágyam szélére és komoran, mélyen belenézett a szemembe.
- Tudok rólatok. - mondta egyhangúan.
- Hogy... mi? Miről...?
- Hát... rólatok. Kettőtökről.
- De hogyan? Hiszen úgy vigyáztunk.
- Amikor megsebesültél, láttuk páran, hogy összeesel, és valaki elvisz. Így hát utánad mentünk és hamar meg is találtunk. Benéztem az ablakon, hogy mi folyik odabenn és láttalak titeket... Azért küldtem be egy robbanó átkot, mert ha csak úgy berontunk, akkor leleplezünk.
Szóhoz se tudtam jutni.
- Köszönöm - hebegtem elhalóan és szemüveges barátom nyakába vetettem magam.
- Ugyan. Amúgy Dumbledoretól hallottuk, hogy felfedtek egy árulót a halálfalók között. Persze mindenki egyből Pitonra gondolt, hogy ő került bajba, de lent ünnepel.
- Csak nem...? - nyögtem könnyekkel küszködve.
- Sajnálom. Voldemortnak nagy volt a hatalma. De csak volt! - kacsintott rám. - Kérlek, próbálj meg megnyugodni. Feltűnő lenne, ha nem jönnél le a győzelem megünneplésére. Fel a fejjel. És különben is, nem is biztos, hogy ő volt az. Bárki lehetett.
Még egy ideig pityeregtem, és azzal csitítottam magam, hogy épségben vagy. És most itt vagyok. A kín, amit érzek, lassan felemészt. Nem bírom azt tettetni, hogy boldog vagyok. Muszáj szabadulnom innen...
A kertben sétálok, és mohón kapkodok a friss levegőért. Leülök egy fa alá és felidézem a szép emlékeinket. A lopott csókok, a titkos vágyakat rejtő pillantások, a gúnyos megjegyzések annak érdekében, hogy ne bukjunk le...
Hangos sóhajtás mellett halkan szipogok. Könnyek milliói vágnak végtelen utat az arcomon. Lépteket hallok. Felkapom a fejem, és újra érzem a már jól ismert illatod. Hát itt vagy. Eljöttél értem! Nincs egyetlen szabad terület sem a bőrödön, ami sértetlen lenne. Friss és száradt vér van mindegyik sebedben. Ráborulok válladra, mire te halkan felszisszensz. Bűnbánóan tekintek rád. Megkínoztak. Miattam... de mégis visszajöttél hozzám. Hosszú percekig csak simogatjuk egymást, mikor a szád megtalálja az enyém és nyelveink forró táncot lejtenek.
Halk puffanás zökkent ki minket.
- Tehát nem hiába kínoztunk meg. Igazak a hírek! Az én fiam egy sárvérűvel enyeleg?!
- Apám, azt... azt hittem...
- Hogy meghaltam?! Hát tévedtél, édes fiam, mert még élek és virulok. De ellenben veled én ezt nem sokáig mondhatom el rólad...
Az utolsó szó, amit még ép elmével hallok: Adava Kadevra.
Még egy villanás. Még a kertben vagyok. Azt hiszem, álmodtam. De nem... hisz ez valóság volt. Feltérdelek. Két, szőke, fekete ruhás alak fekszik körülöttem. Már emlékszem. Lucius idejött és megátkozott téged. De én sem voltam tétlen... Te jó ég! Odafutok hozzád. Tested ki van hűlve. Szorosan ölellek magamhoz, de hiába. Ez már nem segít... Megvetéssel nézek a gyilkosodra, aki már nem él. Én öltem meg... Már nem is tudom miért sírok. Azért, mert meghalt az egyetlen férfi az életemben, akit szerettem, vagy azért, mert én is gyilkos lettem? Odakuporgok melléd, és még egyszer átölellek. Utoljára...
Sejthettem volna, hogy ez lesz. Mit is várhattam ettől a szerelemtől? De hát a tiltott gyümölcs mindig édesebb... Megcsókollak, utoljára, és a füledbe suttogom: Nyugodj békében, Draco Malfoy. Örökké szeretlek...
Varázsolok magamnak egy tőrt, és hagyom, hogy a pengét átjárja tűz piros vérem.

Fényáradatban úszó helyen ébredek. Madarak csiripelnek, a virágok csodás színekben pompáznak, földöntúli illatot árasztva magukból. Nem tudok betelni a látvánnyal, kapkodom a fejem, hogy mindent lássak, mikor... meglátlak téged is. Egy óriási fűzfa árnyékában hűsölsz. Te is észre veszel engem. Végre örökre egymáséi lehetünk, az idők végezetéig...