|
D.M .és D.M. /Szitusz/
Szitusz 2007.07.01. 10:20
Nem akarok semmit elárulni, mert akkor feleslegesen olvasnátok el:D Jó olvasást!:)
- Mr. Malfoy, kérem nyilatkozna? - szólít le az utcán egy riporter, körülötte egy csapat fotóssal. Mintha valami világszár lennék, ők meg a paparazzók, úgy fotóznak.
- Tessék. - mondom flegmán. Semmi kedvem nincs még egy interjúhoz...
- Áhh, remek. Akkor hajlandó fogadni minket.
- Mivel kénytelen vagyok...
- Menjünk be abba a motelba, van egy szoba, ahol nyugodtan beszélhetünk. - szakít félbe, és a bal karomat húzni kezdi. Felszisszenek. Érzékeny helyre tapintott. A nálam egy fejjel kisebb hölgy felpillant rám bűnbánó szemekkel, de a mosolyában még bujkál valami. Rövid, göndör szőke haja van, piros francia sapka eldöntve a fején, piros keretes szemüveg az orrán, ami mögött megbújnak apró zöld szemei.
Leülünk az említett szobába. Két kényelmes fekete bőrfotel van egymással szembe állítva, mintha már vártak volna. A riporter int, hogy üljek le, míg a fotósok is elhelyezkednek, hogy minden szemszögből tökéletes kép készüljön rólam. Kezd idegesíteni a sok villogó vaku.
- Nos, akkor kezdjünk bele. - szól nyájasan. - Ó, velük ne is foglalkozzon, hagy végezzék a dolgukat. - int a kattogó varázslók felé. Könnyű ezt mondani, nem az ő szemébe villognak.
- Térjen a lényegre, nincs sok időm.
- Ígérem, gyorsak leszünk. - rámkacsint. Kezd kikészíteni ez a nő is. - A nagy halálfalónak, csak nem dolga van? Milyen érdekes, meséljen róla.
Pff... - gondolom magamban. Hát igen, mióta teljesen elfoglaltuk a Varázs Világot, a nép elfogadott minket. Mi állítjuk ki a minisztériumbelieket, az orvosokat, mindent. Ez az egész világ a mi oldalunkról szól, és a mi kezünkben van. Ha valaki meglát az utcán egy halálfalót, nem megijed és elfut, hanem elcsodálkozik és kér egy autogramot. Röhejes, tudom.
- Mintha a pszihológusom lenne, úgy kezel. - dünnyögöm.
- Jár pszihológushoz? - kap a szavamon, és sebesen írni kezd.
- Már miért járnék? Úgy nézek én ki, mint aki rászorul? Hagyjon ezekkel a marhaságokkal! - felpattanok a helyemről, mire a fotósok egyre több készítenek rólam. - Obstructo! - kiáltom az egyik fényképészre, de helyette három esik neki a falnak. Ha mérges vagyok, nagyobb az erőm, bocsi.
- Hohó, Mr. Malfoy, kérem higgadjon le és üljön vissza. Elnézést, tapintatlan voltam. - a sebesült fényképészekre ügyet sem vet. Biztos sok halálfalóval volt már dolga és megszokhatta a dühkitöréseket.
***
Sietősen hagyom el a motelt, a szél az arcomba vág, össze-vissza borzolja szőke tincseimet. Ha most valaki hozzám szól vagy bármit is csinál, hát meneküljön az utamból, mert jó nem éri, az biztos!
Hihetetlen, hogy fel tudja cseszni az agyam egy mocskos interjú! Beszarok. Bezzeg ha két évvel ezelőtt lennénk, most mindenki félne tőlem! Átvettük a hatalmat, na és? Ez azt jelenti, hogy leállhatnak velem bratyizni, csak úgy? Hát nagyon tévednek!
Éles fájdalom hasít a bal karomba. Megnézem, és erőteljesen kirajzolódott a Sötét Jegy. Szóval a Nagyúr észrevette a kis félrelépésemet és most mérges... Nem értem, miért számít neki ennyire a média? Halálfalók vagyunk, nem bábuk, amiket rángathatnak egy madzagon! Jó, elismerem, hogy azért mégsem kellett volna kinyírnom az egész bandát, de a papírt, amire jegyzetelt és a fényképezőgépeket meghagytam, hogy azért a beszélgetés ne vesszen el. Nem mondhatják, hogy nem vagyok rendes.
***
Most szemlén vagyok. A Nagyúr csak egy-két erősebb Crucio-t szórt rám, és elküldött, hogy higgadjak le.
Sétálok egy tisztáson, mely hajdanán még virágokkal volt borítva. Friss, illatos, szinte már émelyítő virágokkal.
És most. Most mi áll itt? Semmi. Óvatosan helyezem egyik lábamat a másik elé, nehogy akár egy halottat is meggyalázzak. Mindenkinek kijár az utolsó végtisztesség.
Az ég már évek óta ugyanolyan színben „pompázik”: sötét, ködös és szürke. Mit várjunk, ha győzött a sötét oldal? Árva Potter azt hitte, legyőzi mindenidők legnagyobb mágusát, Voldemortot? Miután Dumbledore meghalt, nem sok esélye maradt neki és a Főnix Rendjének.
Keresem az életben maradt embereket. Borzalmas a látvány. Kosz, piszok, vér, mely keveredik a rothadó testek szagával, és nem utolsó sorban a Halál szagával...
Most, hogy végighordozom tekintetem ezeken a meggyötört mágusokon, elszorul a torkom. Pedig nem egy család vére tapad a kezemhez. Nem volt más választásom. Nehezen, de belejöttem a gyilkolásba, elvégre ha valaki Malfoynak születik, nem számíthat más életre. Örülök, hogy a Sötét Nagyúr legközelibb csatlósa lehetek. Miután apám meghalt, én vehettem át a szerepét. Nem mondom, hogy rossz a haragot, a dühöt és a fájdalmat más embereken kitölteni, mert jó érzés. A tudat, hogy hatalmad van egy olyan nagy dolog felett, mint egy ember élet...
Újabb támadás volt. A megmaradt Főnixesek még erőlködnek, de nem sok van már hátra belőlük, hogy véglegesen kihaljanak. Egyre több ismerőst fedezek fel... nagy részük roxfortos volt. Ejnye, ha tanultak volna tőlem, most nem itt tartanának.
És az egyik alak mocorogni kezd, és nyöszörög. Közelebb oldalgok. Ismerős, de nagyon... Meglátom az arcát és nagyot dobban a szívem. Ez ő... nem, az lehetetlen! Hiszen már rég meghalt... Csak káprázik a szemem. Ez nem lehetséges! De... hát mégis.
Lehajolok a göndör, lágy, barna hajzuhataghoz. Az ujjaim simán futnak végig hajában, még így is, annyi év után.
- Hermione... - súgom lágyan fülébe. Azonnal felismer, kinyitja finom mandulabarna szemeit, és látom az arcán, hogy megnyugszik.
- Draco. Hát te hogy kerülsz ide? - olyan nehezen mondja ki a szavakat, mindegyik megpróbáltatásba kerül neki. Alig bírom nézni, ahogyan szenved.
- Ez most nem fontos. Jól vagy? Milyen átok talált el? - kérdezem aggódva, kezemmel ügyetlenül simogatom karját. Nem tudhatom, hogy mi fáj neki és mi nem.
- Valami sötét átok... nem tudom pontosan. Draco, mondanom kell valamit. - elcsuklik a hangja, lehunyja szemeit, hogy erőt gyűjtsön.
- Ráér. Gyere, elmegyünk a Szent Mungóba...
- Nem. Én már nem bírom sokáig. Meg fogok halni...
- Dehogy fogsz! Na gyere...
- Draco, nekem van egy fiam tőled!! - sikítja kétségbeesetten. Ledöbbenek és megállok a felsegítésében.
- Hogy... micsoda? Hol van?
- A házamban. Gondolom tudod, hogy hol van... - apró mosolyt erőltet az arcára. Malazárra, még így is milyen gyönyörű...
- És ezt eddig miért nem mondtad?
- Mert féltem a reakciódtól. Nem engedted volna, hogy harcoljak, óvni akartál volna minket, és magad se mentél volna a csatába. Az meg feltűnő lett volna...
Nem hiába, baromi okos ez a nő. Ennyire jól kiismert volna?
- Draco... - nyögi elhalóan. Gyorsan letérdelek mellé, és megfogom a kezét. - Kérlek, vigyázz a fiunkra... Dustin a neve...
- Vigyázni fogok.
- Draco... szeretlek.
- Én is szeretlek Hermione. - óvatos csókot nyomok a szájára, és ő vadul csókol vissza. Kéjesen játszadozik a nyelvemmel, hogy még utoljára a tudtomra adja, hogy mit érez irántam. Fárad, és ezt én is észreveszem, de azért sem hagyja abba. A Halál szelleme viszont elszakít minket, és már soha többé nem veszi birtokba a számat...
Ránézek csukott szemeire, elsimítok egy tincset az arcából. Egy könny csepp fordul ki a szememből. Soha, életemben nem sírtam még nő miatt, és többet nem is fogok. Fájó szívvel hoppanálok a házába, hogy nem temethetem el. Hiszen túl feltűnő lenne. Ekkor eszembe jut, hogy a fiam vár rám valahol a házban. Körbenézek. Mindenhol fényképek, köztük az enyém is, de a nagyobb részén Hermione és Dustin van. Elképesztő, hogy mennyire hasonlít ránk. Kiköpött anyja, ezüstszőke hajjal és kék szemekkel, de az arcában még is van valami Malfoyos. Meg nem tudnám mondani, hogy mi.
Apró lábak csattogását hallom. Megperdülök, és ott áll velem szembe a fiam. Az ötéves forma Dustin Malfoy.
- Apa? - kérdezi félénken. Egy pillanatig el nem tudom képzelni, hogy honnan tudhatja, hogy én vagyok az. Ja, persze, a képek!
- Fiam! - hatalmas, boldog mosoly terül el az arcán, és lelkesen odafut hozzám. Kicsi kezeivel erősen szorít magához, és el sem akar engedni.
Nem hiszek az égiekben, ezért sem kértem soha semmit tőlük. Most mégis azt kívánom, hogy ez bárcsak előbb bekövetkezhetett volna, és akkor talán nem így ér véget ez az egész...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
