Kicsit (nagyon) rövidke fejezet, ezután ígérem hosszabbak lesznek.. (juj, máskor hogy nem szeretem ezt a szöveget)....

A tóparti fűz alatt ücsörgött. Biztos volt benne, hogy Hermione is itt lesz a Roxfortban. De valahogy akkor, mikor elképzelte, minden egyszerűbbnek tűnt. Azt mondta: “Szia, Hermione!” . Mire a lány egy egyszerű “Szia, Draco!-val válaszolt. Aztán összeölelkeztek, és ezt mindenki fenntartások nélkül tudomásul vette.
Persze az életben semmi sem ment ilyen könnyen soha. Itt Hermione csak egy mocskos sárvérű volt, ő, Draco pedig egy Malfoy, akinek kötelessége utálni a sárvérűeket.
Ezzel persze nem is volt gond. Utálta őket… De Hermione más volt… Az egyetlen barátja…
Draco a saját érzéseivel hadakozott. Itt van valaki, akit lenéz a származása miatt, de akit szeret, mert a barátság köteléke feszül köztük. Valaki, akinek tiszta szívből mondta, hogy menjen az útjából, de azt is, hogy várja őt a “padon” .
Kicsit remélte, hogy Hermione nem jön rá, hová kell jönnie – az mindent leegyszerűsített volna -, de tudta, hogy a lány túl okos ahhoz, hogy tévedjen.
Draco vágyott a lány közelségére, de félt, hogy helytelenül cselekszik. Ráadásul nem tudta, hogyan magyarázza ki a levelei hiányát.
Ki hinné el neki, hogy a szülei megunták, hogy “ismeretlenekkel” levelezik, és elzárták előle az összes baglyot? Ez olyan kifogásnak tűnhet, mint az “Én elküldtem, nem tudom, mi történhetett!”
Draco felkelt a földről, leporolta a köpenyét. Szeptemberhez képest hideg volt azon az estén. A kastélyba indult. Cseppet sem hiányzott neki, hogy már az első este elkapják, mert kint mászkált… És miért csináljon hülyét magából? Már fél egy volt. Semmi biztosíték nem volt rá, hogy Hermione is akar még vele ücsörögni. Elvégre már nem Draco a kapocs közte és a varázsvilág közt. Lehet, hogy el is veszíttette minden vonzerejét a lány szemében…
Visszatért a kastélyba.

*****

Hermione órák óta önmagával folytatott vitát a hálótermében.
Némán magára vette a köpenyét, kettőt lépett az ajtó felé, majd kettőt vissza. Levette a köpenyét, gombolgatni kezdte a talárját, majd vissza. S ezt ilyen sorrendben újra és újra.
A szabályok tisztán és érthetően leírják, hogy éjszaka tilos elhagyni a diákoknak a klubhelyiséget, és a hálókörletet. Ezzel hogy merne szembeszállni bármilyen jó magaviseletű diák?
És Hermione vívódott. Ő igenis jó magaviseletű diák volt. Iskolaelső akart lenni, prefektus, minden jó, ami egy diák lehetett. De látni akarta Dracót. Le akart ülni mellé, elmesélni, hogy mi történt vele, mióta nem beszéltek. Megkérdezni, hogy egy idő után, miért nem válaszolt többé a levelire, mikor ő olyan szorgalmasan írt…
Felkapta a köpenyét, aztán letette. A szabály azért szabály, hogy betartsák! Biztos okkal írták bele a házirendbe!
De annyi kérdést akar feltenni neki!
Kinézett az ablakon. A hold már magasan járt, éjfél is elmúlhatott. Hermione átvetette a hátán a köpenyét. Kiosont a klubhelyiségből.
Szentül hitte, hogy Draco már a tóparti fűz alatt várja majd, de a fiú nem volt ott. Hermione elkomorodott. Talán nem is gondolta komolyan. Lehet, hogy nem is akarta igazából látni őt. Végtére is ő csak egy kis sárvérű /,
Hermione felsóhajtott, és visszatért a kastélyba. Cseppet sem hiányzott neki, hogy már az első éjszaka elkapják kóborlás közben, és másnap attól zengjen az egész iskola, hogyan verte át Draco Malfoy a szerencsétlen mugli származású kislányt…