Most nézlek,

Jeges-kék szemed, szőke hajad,

Szokottnál fehérebb sápadt arcodat.

Azon gondolkozom, mennyire szeretlek,

Azon, hogy ígérem, sohasem feledlek.

Nem tudom mióta, nem tudom meddig,

Csak ülök melletted reggeltől estig.

Nézek a szemedbe, nehéz elszakadni…

Miért kellett Neked éppen így meghalni?!

Várhattál volna még sok évig ezzel,

Maradhattál volna a Te szerelmeddel!

De Te hozzám léptél, lágyan átöleltél,

Harcolni, de nem meghalni mentél.

Én is harcoltam, átkok innen-onnan,

Megláttalak Téged és felsikítottam.

Vérben ázott arcod, ruhád, köpönyeged,

Magas halálfaló kínzott épp Téged(et).

Az apád volt, ezt láttam rögtön,

Nem is gondolkoztam, vezetett az ösztön.

Közétek ugrottam, Lucius elé álltam,

Hangosan azt mondtam, támadjon csak bátran.

Ő pedig már rögtön emelte pálcáját,

Kimondta rám nyomban halálos átkát.

Megnyugodtam csendben, hisz tudtam, hogy vége,

Hogy elém ugrottál, későn vettem észre.

Mire feleszméltem, a zöld fény eltalált,

Nem érdemeltél volna jobb, és szebb halált?!

Láttam, hogy nem élsz már, lerogytam melletted,

Szemedbe néztem, “Ezt meg miért tetted?!”

Azóta itt vagyok, csak Téged nézlek,

Menjek el innen, már ezren megkértek.

Azt kérik,hagyjalak, engedjem el kezed,

Ne bámuljam többé megigéző szemed!

Azt mondják, hiába, felesleges minden,

Te már nem tudod, hogy itt ücsörögtem.

Nem érti senki: Nekem jelent sokat,

Hűséges a szív, mely hol kedveséé marad.

Én pedig szeretlek, Veled akarok lenni,

Mikor itt hagylak, fogok csak szenvedni.

Én is tudom, nem ülhetek itt örökre…

De! Hisz ki volna az, ki ellene tenne?

Miért nem engedik, hogy itt Veled meghaljak?

Miért kellett történnie ennyiféle bajnak?

Azt suttogja egy hang, bent a fejemben,

Annyit ismételget, van még mit megtennem.

Igen, a bosszú, azt még megérdemled,

Nekem kell megtenni, kinek életét mentetted.

Lehunyom két szemem, letörlöm sok könnyem,

Még most se tudlak itt hagyni egykönnyen.

“Draco egyetlenem” suttogom halkan,

“Jövök vissza hozzád, rögtön, hogy meghaltam.

Mert most el kell mennem, bosszút állni Érted,

És az én életem is a bosszúval ér véget.

Te csak várj reám, odafent az égben,

Gyönyörködj hitvesed örök szerelmében!”

Lehajolok hozzád, itt utószor csókollak,

Megeredő könnyeim arcodra potyognak.

Végigsimítalak, elengedlek végre,

Csak néhány napra, legfeljebb egy hétre.

Gyengéden lezárom fénytelen szemeid,

Érezd még magadon kedvesed kezeit.

Felkelek mellőled, rogyadozva lépek,

Bosszút állok, aztán meg is halok Érted.

Magadra hagylak, ne haragudj érte,

Hamar beleveszek az éjjeli sötétbe.

Zokogok és sírok, de valamit már tudok:

Mire eljön a hajnal, Lucius Malfoy halott!