Eltűnt minden emlékem róla. Talán már nem is emlékszik rám. Sok év telt el az óta, mióta szerelmünk egymásra talált.

Még a Roxfortban történt, amikor Ron annyira megbántott, hogy sírva futottam el. Egyszerűen nem akarja elfogadni, hogy nem szeretem.

Futás közben beleütköztem abba, aki megváltoztatta az egész életemet. Draco Malfoyba.

• Miért nem tudsz vigyázni te sárvérű? – sziszegte felém.

Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy sírni lásson, de megtörtént. Keservesen zokogtam mire ő értetlenül nézett rám. Nem tudta, hogy sértegetése miatt borultam ki, vagy valami más okom volt rá.

• Granger, ne sírj már!

Nem hagytam abba. Még jobban elkezdtem sírni. Nem tudtam abbahagyni.

• Jaj, Hermione – szólt kedvesnek tűnő hangon, szerintem életében először. – Mi a baj? Eddig azt hittem egy griffendéles sosem sírhat. Tudod, nem engedhetik meg maguknak, hogy nem úgy tekintsenek rájuk, mint egy hősre. Miért sírsz?
• Ron.

Csak ennyit tudtam kinyögni.

• Mit csinált már megint az a vízlipatkány? – kérdezte tömény gúnnyal a hangjában.

Nem tudtam megszólalni. Nem volt hozzá erőm.

A mardekáros fiú most olyat tett, amit eddig sose. Átölelt és vígasztalt. Nem tudom, mi késztette őt erre. Igazából akkor nem is nagyon érdekelt.

Nem telt el olyan sok idő és elaludtam a karjaiban.

Másnap egy idegen szobában ébredtem. Falai ezüst és zöld színben pompáztak. Amikor körülnéztem, megláttam egy fényképet. Egy családról, amint egy szőke 4 év körüli kisfiút boldogan öleltek át a szülei. Nagyon ismerős volt nekem ez a fiú. Nagyon hasonlított valakire. De kire?

Tejfel szőke haj, szürke szemek. Ez Draco!

Ilyen oldala is van? Vagy volt?

Nézem a képet. Olyan boldog. Nincsen rideg tekintet, szomorú, mégis higgadt arc.

Csak boldog.

• Mit nézegetsz? – hallom meg egy fiú hangját.

Gondolom, észrevette és ezért kapta ki a kezemből, s rakta be a fiókba.

• Jobban vagy? – hangjában hallottam, hogy tényleg érdekli a válaszom.
• Igen. Ez a te szobád? – kérdezem.
• Igen – hangzott a tömör, ám egyszerű fejezet.
• Miért törődsz velem?
• Miért kérdezed?
• Ez nem ér! Én kérdezetem előbb – ripakodtam rá, sértődöttséget játszva.
• Nem tudom. Valami megfogott benned, negyedikben, ami máig sem múlt el – mondta elgondolkozva. – Azt hiszem, beléd szerettem.

Ezt olyan egyszerűséggel mondta, mintha csak azt közölte volna ma milyen nap, van.

Na erre most mit mondhattam volna? Belenéztem azokba a szürke szemekbe, melyektől melegség tölt el. Lehet, hogy én is érzek iránta valamit?

Igen. Ahogy ránézek bizsergés fog el. Szerelem.

Mi nem lehettünk együtt, hiszen egy aranyvérű és egy sárvérű szerelme tiltott volt, főleg, ha egy Malfoyról volt szó.

De kimondtam azt, amit éreztem iránta:

• Én is szeretlek téged Draco Malfoy.

Ezt kimondva megcsókolt, és együtt töltöttük az éjszakát.

Másnap reggel:

• Nem bántad meg? – jött az elgondolkodtató kérdés.
• Nem – felelletem igaz volt.
• Hermione, mindjárt vége a tanévnek és már nem biztos, hogy találkozunk.
• Tudom. Hogy fogom kibírni nélküled?
• El fogsz felejteni.
• Nem foglak – ellenkeztem.
• Én ebben nem vagyok olyan biztos. Suli után majd férjhez mész, és gyerekeid lesznek. El fogsz felejteni – mondta szőke tincseit hátra rakva.
• Nem foglak, mert szeretlek. Mindig emlékezni fogok rád – mondom.
• Ígéred?
• Ígérem.

És akkor voltunk utoljára együtt. Akkor találkoztunk utoljára. Az év végén, némán egymásra nézve búcsúztunk el egymástól, ugyanis tudtuk: többet nem találkozunk.

És én még most, húsz év után is emlékszem az ígéretemre. Az ígéretemre, amit akkor tettem, amikor bevallottuk érzéseinket. Az ígéretre, hogy soha nem feledlek el Draco Malfoy. Nem feledlek.